Sokszor gondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha bizonyos dolgokat másképp csinálok az életemben. Ha mondjuk nem arra megyek továbbtanulni, amerre mentem, vagy ha nem azt a munkát kezdem el, hanem mást. Ha nem megyek férjhez, vagy ha nem válok el. Számtalan dolgot hozok fel ilyenkor, ahol jelenleg úgy érzem, hogy hibáztam, vagy rossz döntés volt, vagy ellenkezőleg, tennem kellett volna valamit, amit nem tettem meg. És mindig van egy pont, amikor eljutok arra a felismerésre, hogy bár jó nehéz így, mégis ez volt az az út, aminek történnie kellett, mert ebből tanultam a legtöbbet. Ezek miatt a tanulságok miatt lettem az, aki ma vagyok.

Rohadt nehéz a kettős életemet fenntartani. Két országban is kvázi helyt állni – nyilván nem megy úgy, ahogy szeretném. Például nem haladok a bolgárral, és ez annak is köszönhető, hogy rommá dolgozom magam, hogy fizetni tudjam a mindennapi életemet. Ebben igaza volt a Másik Felemnek: nagyon keserves lesz, és nem vagyok benne jelenleg biztos, hogy nem fogok belebukni. De már nem igazán van visszaút, és nem is akarok visszalépni a házasságomba.

Marcusnak volt a héten felém egy mondata, ami belém égett. Ez a mondat adta a poszt címét is. Hiszen lehet, hogy nem vagyok tökéletes – senki sem az -, de mindenkinek megvan a maga helye a világban, akkor is, ha éppen aktuálisan ezt nem tudja felmérni. És eddig én nem voltam jó helyen. Nem kaptam meg azt az elismerést, amire szükségem volt, nem kaptam meg azt a motivációt, amire szükségem volt, és már egy jó ideje nem éreztem magam másnak, csak egy élő inkubátornak, aki beteljesítette a feladatát. Nem tudtam örülni a mindennapoknak, sem a sikereknek, sem annak, hogy van munkám és megannyi barátom. A végén már nem kaptam jó szót sem.

Sokszor gondolkozom azon is, hogy a depresszió vajon nem abból fakad sokszor, hogy az ember leánya nem érzi magát a megfelelő helyen?...

Furcsa dolog a depresszió – a legváratlanabb helyzetekben vág pofán egy szívlapáttal. Amikor azt hiszed, minden rendben, akkor fog a képedbe röhögni, és azt mondani: látod babám, én megmondtam... Számtalan arcával, számtalan oknak álcázva magát, befurakszik a bőröd alá és nem ereszt. A véred megfagy, az izmaid zsibognak, a mozgás nehéz, az agyad tompa. A mellkasod szorít, és ha nem tudod, hogy ismerős vendég, rohannál az ügyeletre, hogy csináljanak egy EKG-t, ami persze negatív lenne. De mivel tudod, mert ismerős érzés – sőt, talán az egyetlen olyan érzés, ami stabilan az életed része -, így nem teszed.

A depresszió nem csak annyi, hogy rossz a kedved. A depresszió nem csak a szerotonin és a dopamin hiánya az agyadban. A depresszió egy súlyos mentális kórkép, amivel foglalkozni kell. És ha nem a pszichológus, akkor a barátaid által, de valahogy-valahol megértést kell találj, mert belebolondulsz. Tudnod kell róla beszélni valakinek. Én most úgy határoztam, hogy nektek beszélek.

A depresszióm csúcsán csak annyit látsz, hogy nem vagyok túl beszédes és nyitott, inkább magamra zárom az ajtót és nem kereslek. Nem akarlak azzal terhelni, ami bennem van. Ha mégis beszélek, még magam is bagatellizálom a dolgot – fáj a fejem, rossz a kedvem, felbaszott egy ügyfél, valami ilyesmit fogok mondani és mosolygok, akármennyire is letört vagyok belül. Hosszú évekig két ember volt, akinek mindent elmondhattam, és egyikük ítélkezés nélkül fogadott mindig, ő K., akinél mindig volt egy pohár bor, amikor szükségem volt rá. (Néha meglehetősen nagy pohár volt, de nem azt nézzük.) A másik pedig Marcus volt. Amióta ismerem, neki mertem úgy beszélni a dolgokról, ahogy azok valójában voltak, és pár neki is nehezebb időszakot leszámítva, mindig segítőkészen állt hozzám az online térben, és én is igyekeztem visszaadni neki ebből. Mindketten magányosak voltunk a depressziónkban, és egymás társaságában találtunk átmeneti megnyugvást.

Vicces intermezzo: épp az imént kérdezte meg tőlem, hogy „mit csinálsz? Blogolsz?” Én pedig lefagytam, és visszakérdeztem, honnan tudod?

„Más az írástechnikád, amikor chatelsz, meg amikor blogolsz.”

Na ez, gyerekek, ez az az ok, ami miatt az életemet is rábíznám – ő valóban ismer, szavak nélkül is ért, tudja, mi van bennem. 15 és fél év rutinja van benne. Meggyőződésem, hogy ezt nem sokan értik, mint ahogy azt sem, miért melegítettem fel úgymond a káposztát – mondjuk nem nagyon kellett felmelegíteni, mind inkább csak tudomást venni arról, hogy bizony meleg maradt az ennyi éven át is. És nemcsak másoknak hazudtam ebben, de még magamnak is.

Éveken át próbáltam belesimulni egy olyan életbe, ami igazából nem nekem való volt. Nem az anyaságra gondolok, mert imádom a lányom, hanem inkább olyan helyzetben és helyeken való tevékenykedésre, ami felőrölt. Meggyőződésem, hogy a házasságom sem az őszinteségre épült, egyik fél részéről sem. Mindketten vártunk belőle valamit, de nem vettük figyelembe a másik fél igényeit és nem díjaztuk a másik fél érdemeit sem. Hibáztunk mindketten. Emberileg én ettől függetlenül kedvelem a Másik Felemet, és szeretném, ha a végén mindketten emberhez méltón szállnánk ki a dolgokból. Már nem bosszantanak az apró hülyeségek, és már nem zavar, hogy másképp neveli a gyereket – a fő dolgokban így is összefogunk.

Csak én váltam majdnem semmivé ebben az egészben.

Évek múltán már tudok beszélni arról, mennyire nehéznek élem meg a válást, a gyereknevelést, az állandó munkát. Tudok beszélni arról is, hogyan érintett az, hogy nem találtak a szavaim, könyörgéseim meghallgatásra. De nem tudom szavakba önteni azt az ürességet, amit egy évtized óta cipelek magamban. A kongó, nehéz ürességet, és az ürességben a vádló hangot, ami újra és újra gúnyosan nevet, és cáfolja azt is, ha véletlenül éppen jól érzem magam. Cáfolja, ha dícséretet kapok, hiszen nem úgy van, nincs mit dícsérni. Cáfolja, ha sikert érek el, hiszen nem érdemelted meg. Cáfol mindent, és holnapután reggel, amikor egyedül ébredek majd a szobámban, a képembe fog nevetni: látod, egyedül vagy, még mindig...

És a címben jelzett mondat volt az, ami ezt a „semmi vagyok, és semmit sem érek” érzést fel tudta robbantani bennem úgy, hogy talán kitart egy ideig a normális gondolatvilág.

Mert van, akinek tényleg kincs vagyok, és minden nap hálát ad azért, hogy vagyok. És már én is tudok örülni annak, hogy túléltem. Van motivációm, van miért. Van, amikor ennyi is elég, hogy az ember rájöjjön, érdemes felállni és továbbmenni, akkor is, ha nehéz lesz és akkor is, ha ott a bukás lehetősége... Hiszen ha megpróbálod, veszíthetsz, de ha nem próbálod meg, már veszítettél... 

Mostanában nem írtam, hiszen ötödik hete "ki se szálltam" Marcusból – lévén itt van nálam Magyarhonban és a dolgainkat intézzük, plusz az élet megy tovább, gyerek, háztartás, macska, munka, minden is a nyakamba szakadt, de ugye van az a mondás, hogy aki ku**ának áll, ne sí légy hálás azért, amid van, még a nehézségekért is, és én baromi hálás vagyok, mert a kis lépésekből lesznek a nagy lépések, és minden egyes lépés közelebb visz mindenféle tervemhez, például az önismeretem is fejlődik, meg még sorolhatnám, de most nem emiatt ragadtam billentyűzetet.

Hiába nem írok mostanában, azért a szociális életem még mindig több, mint egy krumplinak, tehát beszélgetek emberekkel, és rengetegen kérdezték tőlem, tőlünk: miért éppen Bulgária? Egészen eddig Marcus válaszolt, most már nekem is van annyi rálátásom a dolgokra, amiből véleményt tudok formálni, mi az, ami pozitív, mi az, ami negatív, miben jobb az az ország és miben rosszabb, mint a mienk?

Nos, Bulgária... hát, Balkán. Minden hátrányával és előnyével együtt mondom ezt. Általában meglepődnek az emberek, hogy nem nyugatra, hanem keletre orientálódott a drága szívem. Neki mindegy volt, csak menjen, és ott volt lehetősége. Viszont ahogy élt ott, amiket megtapasztalt, rájött, hogy nem is olyan rossz az a hely.

Az emberek, ahogy ebben a posztban is írtam, azért vadabbak, mint itthon, konkrétan szarnak rá, mi van veled. Ennek megfelelőjeképp senki nem fog baszogatni sem unalomból, mert mindenki magával foglalkozik, nem azzal, hogy neked most lett egy nagyobb tévéd, neked az honnan lett és ugyan már, neki miért nincs? Viszont ha segítesz egy bolgárnak, ő majdhogynem örök életre hálás lesz neked. Ritkán építenek kapcsolatokat, ritkán mélyítik el a kapcsolataikat, de akkor elég kitartóak a másikkal szemben. Kritikát nagyon élesen fogalmaznak meg, és ritkán dicsérnek, de akkor őszintén teszik.Az ország a nem túl régi történelmét nézve, elég nehéz helyzetből mászott, mászik kifelé. Ennek megfelelően itt sincs gazdagság meg ilyesmi, de azért nagyjából igényesek magukra. Legalábbis a városok parkjait szépen karbantartják. A közösségi tereken egyre több a modern épület, ugyanakkor panelprogramnak nem sok nyoma van, egyszerűen nem költenek ilyenekre. A lakások nagy részében nincs fűtési rendszer kialakítva, oldd meg, ha fázol – de mivel délebbre van, sokszor nem fázol annyira, mint amennyire itthon fáznál. Persze ott is lopnak a politikusok, de nem így, ahogy itt...

Munkavállalóként az idegen nyelv az, ami az ütőkártyád. Ha tudsz angolul és magyarul, már nem állsz rossz helyzetben, bár így is többnyire ügyfélszolgálatosnak tudsz multikhoz elmenni vagy futárnak (kint is van foodora, csak másképp hívják, de a rendszer ugyanaz). A bolgárok jelentős része nem beszél angolul, ezért nem árt, ha tudsz egy basic bolgárt, hogy elintézd a napi dolgaidat. Hátrány, hogy ha megtanulsz bolgárul, de még nem mersz beszélni, viszont már érted, akkor érteni fogod azt is, amikor a taxis anyázik rád, mint a hülye külföldire, hogy miért nem húzol vissza oda, ahonnan jöttél – majd mikor a borravalót adnád, akkor szépen mosolyog rád, így kávéra már nem kell majd költened, mert a vérnyomásod az egekben lesz. Bár alapvetően a bolgárok jó része barátságos, akik pedig nem, azok nagyon szeretnek hangot adni neki. Utcai verekedésbe, bandaháborúba én az elmúlt 2 évben, Marcus pedig az elmúlt 9 évben nem futottunk bele, pedig volt olyan is, amikor a négysávoson hazafelé sétálva a magyar himnuszt énekeltük torokszakadtából éjjel, enyhén illuminált állapotban...

Vállalkozóként az adóterheid nem túl magasak, munkavállalóként sem, viszont vállalkozni kicsit macerás odakint, nem szeretik, ha frissen kiköltözött vagy, de azt igen, ha legalább 183 napot ledolgozol ott valami cégnél és utána indítasz vállalkozást. (Nem csoda, hogy ennyi cég hagyja el a mi országunkat és a kint élő magyarokkal végeztetik el a munkát...) Nem tudom, hogy kötelező-e a vállalkozáshoz dolgoznod előtte vagy sem, erről a neten megoszlanak a tapasztalatok.

Ingatlant nem tilos vásárolni, viszont külföldi állampolgárként földet nem vehetsz, csak olyan területet, amin van ház. Az építkezési szabályok megengedőbbek, mint itthon, de akármit ott sem építhetsz. A lakhatásod az energiaválság miatt körülbelül azonos árban van, mint itthon, bár ott két év alatt egyszer sem láttam, hogy pl. lekapcsolták volna a díszkivilágításokat, vagy hogy mértéktartó fogyasztásra szólították volna fel a lakosságot. Az albérlet árak olcsóbbak, mint Magyarországon, de a fizetés is kevesebb, viszont egy fizetésből ki tudsz jönni úgy, hogy egyedül élsz és nem kell hat pakisztánival és két törökkel osztoznod egy négyszobás lakásban. A tulajok viszont nehezen adják ki külföldieknek a lakásokat, és nem szeretnek bejelenteni lakcímre – lakcím nélkül pedig nagyon sok dologtól elesel, pl. nem tudsz kint jogsit szerezni, nem tudsz elintézni egy sor dolgot, amit egyébként el kellene, és nem vagy hitelképes sem.

Szórakozási lehetőségről már írtam itt, de amúgy több van, mint itthon. Abban a nagyvárosban, ahol jelenleg Magyarországon élek, nincs például lehetőség elmenni biliárdozni, mert az az egy hely, ami volt, két hete zárt be pénzügyi okok miatt. Ott kint minden korosztály és szubkultúra megtalálja a maga helyét, és szórakozási lehetőségét.

Az viszont felbecsülhetetlen, hogy odakint a magyar közösség nagyon összetartó. Segítenek, ha bajban vagy, ismeretlenül is. Gyereket még nem neveltem kint, de gondolkozom rajta, hogy ha felvesznek jövőre a választott egyetemi szakra, akkor kiviszem a lányomat is arra a 3-4 évre (persze, ha az apja beleegyezik), mindenképp nagy előny lenne neki. Amikor most szeptemberben (sztori majd később) egy hetet kint töltött, tetszett neki a hely, és bár furcsállta, hogy nem beszélnek magyarul az emberek, egészen jól elvolt a többi gyerekkel a játszótéren. Vitathatatlan előny lenne számára, hogy harmadik osztályos korára már 3 nyelvet beszélne... ha másért nem, hát ezért érdemes lenne az a pár év.

Hogy el tudnám-e képzelni ott az életem? Hosszú távon nem hiszem, de rövidebb távon mindenképp élnék kint. Rengeteg csodaszép helye van az országnak, és gyönyörű, változatos növényflórája (tudjátok, mennyire növénybolond vagyok), aki szeret hegyet mászni, annak meg mindenképp paradicsom.

Persze, van, amiben tévedek biztosan, de ezek az én meglátásaim, az én tapasztalataim így két év kijárás alatt – most, hogy tanulom a nyelvet, és egyre több dolgot értek meg, egyre tisztábban látom a kinti élet milyenségét. Az elvitathatatlan, hogy akárhányszor kint vagyok, egyszerűen nem tudom, kit kell utálni éppen, nem ömlik mindenhonnan a mentális szenny, politikát a kampányidőszakban, választások előtt látok csak, és nincs szükség bedobott gumicsontokra sem, hogy eltussoljanak egy sunyiban megszavazott törvényjavaslatot. Az üzemanyag ára is normális szinten van, 150-180 forinttal olcsóbb, mint itthon, még az autópálya mellett is. Pályamatrica pár ezer forint egy hónapra, a kocsi javítás nagyjából ugyanannyi, mint itthon, a kaja nagy része pedig olcsóbb, és csak egy kis része, ami drágább (sertéshús).

Azt hiszem, meg tudnám szokni, egy pár évre legalábbis biztosan; és az a helyzet, hogy teljesen megértem, miért nem szívesen jön haza Marcus és a többi kint élő barátom... elég depresszív itthon, és ezt sajnos azok is alátámasztják, akik nem Bulgáriában élnek...

Nehezebb, mint gondoltam. Nehéz, mert rettentően félek, hiszen megléptem, és már nincs visszaút. Egész idáig kényelmesen éltem egy demo verziójában az életnek, hiszen nem volt gond azzal sem, ha esetleg nem keresek elég pénzt, vagy nem keresek egyáltalán (amikor kislányommal voltam otthon, ugye), hiszen volt egy Másik Felem, aki mindenben ott volt a fejem fölött. Megrémített kicsit a gondolat, hogy innentől magamra számíthatok, a saját életemet kell élnem, és nem azért, mert ez így ne lenne rendben, hanem azért, mert a sok év alatt szinte el is felejtettem, hogyan is kéne ezt csinálni, plusz elhittem magamról, hogy önállóan erre nem vagyok képes. Korábban, talán 8 évvel ezelőtt, ha nem több, volt egy kósza próbálkozásom, amikor egy évre külön költöztem, de csúfosan sikerült, mivel nem volt arra sem elég fizetésem, hogy a havi kajámat fedezzem, nemhogy a sulit vagy az egyéb kiadásokat, mint rezsi, internet, vagy bármi. Most azért másabb a helyzet, minden szempontból, egyrészt van a kezemben már valami szakma, másrészt önálló keresetem is van, harmadrészt annyit tanultam, hogy szinte bárhova el tudok helyezkedni főállásba, ha a szükség úgy hozza. Persze, úgy csinálom, hogy ne hozza úgy a szükség. De legalább jók a kilátásaim.

Szóval eljött az augusztus eleje, és nagyban készültem lelkileg a költözésre. Marcus hazajött egy hétvégére. Első este barátnőmnél aludtunk, amikor nagy vihar volt éjjel. Kislányom is velünk volt, mivel a Másik Felem nappalban tolta a hétvégét, így esélytelen lett volna, hogy ráhagyjam. De jó volt ez így. A kislányt magamhoz vettem, ami ellen Marcusnak sem volt kifogása (ha lett is volna, akkor is megmondtam volna neki a véleményét), és így aludtunk hárman a nagy ágyban. Néha lánykám összerezzent, ilyenkor sem én, sem Marcus nem aludtunk, hanem nyugtattuk egy kicsit, amíg álomba nem szenderült.

Itt azért megállnék egy pillanatra. Hiába nem Marcus vére a lányom, hihetetlen jól bánik vele. Nem érzem úgy, hogy ne működne ez a mozaik dolog, ami most kialakulóban van. Nyilván mindkét félnek kell még szoknia a másikat, de az ismerkedés is zökkenőmentes. Marcus segít a nevelésben, ha meg kell értetni valamit a kicsivel, nagyon jól és türelmesen magyaráz neki – amire én sokszor képtelen vagyok már, ő még képes és meg is teszi. Nagyon féltem attól, hogy nem fogják elfogadni egymást. Nyilván a lányom az első, és nem fogom eldobni őt azért, mert van egy párom, akivel esetleg nem jön ki – anyám ezt megtette velem, nem volt kellemes, és erre én még emlékszem. Marcust ismerve, ha nem jönne be ez neki, ha nem jönnének ki jól, akkor ő maga lépne ki ebből, nem lenne arra szükség, hogy megmondjam, hogy akkor ne tovább.

Másnap elmentünk egy orvosi vizsgálatra, majd megkértem Marcust, hogy segítsen otthon pakolni. Van nálam egy hagyaték, amit rendszereznem kell (mea culpa, 2 éve van nálam, és egyszerűen fizikailag nem bírtam pakolgatni, plusz tönkrement a winyóm, amire a már rendszerezett képeimet tettem fel, így kezdhettem elölről), szóval megkértem Marcust, hogy segítsen pakolni, amivel nem is lett volna semmi gond, ha közben haza nem jön a Másik Felem 4 órával a tervezett idő előtt. Oltári ciki volt. Nem találkoztak – tettem róla – de nagyon rosszul éreztem magam, amiért ilyen nehéz helyzetbe hoztam mindkettőt. Nem mintha nem tudnának a másik létezéséről, de akkor is... Nem akarom Másik Felet se bántani addig, amíg Exférj nem lesz belőle (utána sem akarom bántani), meg nem akarom Marcust sem hülye helyzetbe hozni.

Totál megértem, miért esett a Másik Felemnek rosszul, én is szarul érezném magam, ha ő hozna másik nőt a házba (sőt, mivel elég féltékeny típus vagyok, valószínűleg rájuk is gyújtanám, annak ellenére, hogy nem vagyunk már együtt, de az az enyém, a miénk, a lányunké, ne hozzon haza senkit). Mentségemre szóljon, hogy tényleg pakolni mentünk, haladtunk is a hagyatékkal, és abszolút jó szándék vezérelt, mivel Másik Felem lába és válla mostanában nem szuperál jól, így nem akartam ezzel őt terhelni. Az eredeti terv az volt, hogy gyorsan megcsináljuk, majd lelépünk, mintha mi sem történt volna, és így mindenki örül. Így viszont felesleges vita és bántás lett belőle, de legalább sikerült megbeszélni.

Aztán elmentünk a szülőházamba, és ott töltöttük a hétvégét. Mászkáltunk, bár az időjárás nem kedvezett, de így is kisütött a nap annyira, hogy párszor tudtunk cabriózni is (köszönöm Greg, nagy vagy!), természetesen kislány nagyon élvezte. Aztán visszavittem Másik Felemhez a gyereket, és még egy utolsó estét eltöltöttünk tesómnál, majd hétfő hajnalban Marcus hazarepült, én meg az ügyeletre dolgozni.

Egyre nehezebben megy az elválás. Főleg, ha aznap még dolgozni is kell, nagyon nehezen viselem ezt a távolság dolgot. Azt hittem, könnyebb lesz, de nem... minden alkalom olyan, mint egy szakítás. Ezért nagyon nehéz a távkapcsolat, és ez az, amire nagyon sokan rámennek szerintem. Oké, mi 3-4 hetente stabilan találkozni tudunk, mert vagy én megyek a suli miatt, vagy ő jön miattunk, és bele se merek gondolni, mi van azokkal, akik pár havonta tudnak csak találkozni. Na azt biztosan nem bírnám ki... Így is olyan, mintha kitépnék az egyik felemet, mintha nem lennék egész. Nagyon kötődünk egymáshoz, mindig is kötődtünk, így minden elválást megsínylünk mindketten.

A költözésre felkészülve éreztem magam, aztán mikor végre átvettem a kulcsokat, akkor jöttem rá, mennyire nem állok erre készen. Gyorsan összeraktam (fejben) egy ágyat, elkezdtem kicsinosítani a szobát, és arra vártam, hogy Marcus visszaérkezzen hónap végén, ugyanis ő és tesóm segítenek abban, hogy a szalonból a nehéz bútorok átkerüljenek. Amíg azok át nem kerülnek, nem tudok rendet rakni.

Közben hazajött A. barátom is Bulgáriából, és mivel elszartuk a megbeszélt kirándulást, lejött hozzám pakolni segíteni. Én meg rendeltem pizzát, és összeraktuk együtt az ágyat (ő rakta össze). Aztán elküldtem Marcus kulcsait és még pár cuccot, ami itt maradt vele, hogy adja át neki, mert szüksége lesz rájuk a hazaúthoz...

A következő hét lassan telt, sokat dolgoztam. Az ügyeleten töltött 48 óra is egy örökkévalóság volt, meg úgy minden olyan „meh” volt, semmihez nem volt kedvem, befordultam, de már ott aludtam a lakásban, ahol az egyik szoba üres volt, a másikban meg az ágy volt meg a gardrób és ennyi, és úgy éreztem, akkor ez így most talán megfelelő... Kislánynak is tetszett, én is nagy reményekkel álltam neki.

Aztán megérkezett pénteken Marcus és egy hetet velem maradt. Tesómmal költöztettek át az üzletből, maximális respect mindkettejüknek, mert nagyon nagy terhet vettek le ezzel a vállamról, egyedül nem sikerült volna. Majd eltelt majdnem egy hét úgy, hogy hangos szó nem hangzott el köztünk, sem a gyerek kapcsán, sem az otthon éppen kialakulóban levő rendszer kapcsán, sem egymás felé, sem amúgy.

És állok és nézek magam elé, hogy ilyen létezik?! 4 évet töltöttem el úgy, hogy azért kiabáltam, hátha valaki meghallja a szavam, és most nem kell kiabálnom, mert meghallják, sőt, figyelnek rá, reagálnak rá, és még akkor is jól fogadom, ha negatív a válasz. Borzasztóan hiányzott az, hogy valaki végre értő figyelemmel forduljon felém, és ne csak azt hallja, hogy picsogok, meg ugyan mi bajom lehetne, hiszen megvan mindenem, hanem meghallja a szavaim mögött a kétségbeesést, a félelmet, azt, hogy nem akarok megtörni, nem akarok biorobot lenni, vannak vágyaim, álmaim, érzéseim, szükségleteim, és igenis tudok várni, ha van miért.

Most úgy érzem, van miért várni.

Olyan érzés a lakásban lenni, mintha fuldokló lettem volna, akit az utolsó pillanatban kiemeltek a vízből és levegőhöz jutott. Sérült vagyok, persze, hiszen az álmaim romjain üldögélek jelenleg a bezárt üzletemmel, egy albérletben, úgy, hogy egy kiskanalat nem hoztam el a házamból, de levegőt kapok, és van időm pihegni egy kicsit, hogy utána talpra álljak és újult erővel folytassam tovább a küzdelmet.

Sokszor gondolkozom azon, mi lett volna, ha... ha nem így alakul, ha 12 éve nem engedem el Marcust, ha nem költözöm el most, ha... ha... ha... megannyi kérdőjel van bennem, rengeteg dologtól tartok, rettegek, mégis megyek és csinálom, akkor is, ha őrültségnek tűnik, mert úgy érzem, meg kell tennem, mennem kell, lépnem kell, mert meghalok, és nem csak én halok ebbe bele, hanem Másik Felem és Marcus is. Így éreztem októberben is, hogy mennem kell, Szófiába, csinálni kell, ott kell lennem, mert belehal ő is és belehalok én is, és igazam lett... csak utólag tudtam meg, mi zajlott a háttérben, mi volt az a veszély, ami fenyegette őt és közvetve engem is, és ezt a veszélyt úgy tűnik, legyűrtük. A szeptember azért tartogat még egyet s mást...

Mély témát hozok ma (szó szerint), ami érintett, illetve érint engem is. A depressziónak, szorongásnak számos megnyilvánulása lehet, ahogy a megküzdési stratégiák sem egyformák mindenkinél. A belső fájdalommal, belső harcokkal mindenki másképp számol le, ennek vannak egészségesebb és kevésbé egészséges formái. Minap Marcussal beszélgettünk ebben a témában, egészen pontosan egy veszekedés küszöbén voltunk, ahol ráeszméltem az egyik viselkedési mintájára így röpke 15 év után, így elkerültünk egy komolyabb veszekedést. Az ő stratégiája a düh, ő ebbe formálja át azt, amikor valami miatt nincs rendben saját magával, mondjuk stressz éri, vagy én vagyok aznap hisztisebb a kelleténél, ilyenkor dühössé válik és visszatámad. Az én megküzdési stratégiám más, és igazából még most is sokszor keresem az igazi utat, mert valahogy egyik sem vált be igazán.

Létezik egy olyan út, ami nagyon nem elfogadott a társadalom szemében, hiszen nem értik a működését. Sajnos én is jártam ezen az úton, és a megértés segített hozzá, hogy abbahagyjam. Ez az út az önbántalmazás útja, amikor valamilyen direkt módon fizikai fájdalommá próbálja a szenvedő személy átalakítani azt a belső feszültséget, belső fájdalmat, amivel maga már nem tud megküzdeni. (Ne felejtsük el, hogy valaki lemegy a terembe és fullba tolja a kretént a futópadon, valaki olvas, valaki alkoholizál, és sorolhatnám – itt most nem az ítéleteké lesz a fő szerep, sőt, ezen „szokás” mögé szeretnék nézni és segítséget szeretnék adni azoknak, akik ezzel küzdenek vagy a környezetükben észlelik valakin, hogy ezzel küzd.)

Hogy milyen hatások vezethetnek oda, hogy valaki az önbántalmazást választja? Gyakorlatilag bármi. Lehet egy olyan is, hogy állandó jelleggel piszkálják, bántják verbálisan vagy fizikailag, nemi erőszak áldozata, nem hallgatják meg, magányosnak érzi magát a problémáival stb.A lényeg, hogy ebből kialakul egy olyan hosszan tartó, mély belső fájdalom, amit már nem tud kezelni. Sokszor egyébként a közösségi média is hozzátesz, mindenkinek a tökéletes életét lehet látni, a sikereket, miközben ott van az illető egyedül, romokban, sikertelenül, és így még inkább feleslegesnek, selejtnek, problémahalmaznak ítéli magát, beindul az önbántalmazás spirálja. A többség megáll a mentális bántalmazásnál, de az érintettek kb 5-15%-a fizikai sebet is ejt magán.

Itt álljunk meg egy kicsit. Ne felejtsük el, hogy az önbántalmazás nem kizárólag fizikai! Ha azon kapod magad, hogy önmagad ostorozod, hogy béna vagy, nem szeretnek, erre se vagy jó, csúnya vagy, akkor ugyanúgy bántod saját magad, csak nincs látható nyoma. Felnőttek körében viszonylag ritka a fizikai önbántalmazás, tinik között gyakoribb. Persze tudják ők is, hogy ez nem jó, és próbálják rejtegetni, de egyszerűen valamiért nem képesek kifejezni, hogy segítségre szorulnak, vagy nincs kinek elmondani, akár a körülményeik miatt, akár azért, mert képtelenek szavakba önteni. Ilyenkor ez a fizikai megjelenés egy amolyan utolsó kiáltás, hogy valaki majd csak észreveszi, hogy bajban vagyok és segít, de legalábbis meghallgat.

A fizikai bántalmazás nem csak vagdosásban nyilvánulhat meg, bár ez a leggyakoribb. Az illető késsel, pengével, bármilyen más éles eszközzel vágást, sebet ejt a bőrén. De ide tartozik az is, amikor tűvel böködi saját magát, vagy üti magát, tépi a haját, éhezteti magát (anorexia is kialakulhat, az önképe ilyenkor már jelentősen torzul), vagy megégeti magát, akár cigicsikk elnyomásával vagy öngyújtóval, gyufával. A lényeg, hogy az önsebzéssel látható formába kerül a fájdalom. Míg a lelki fájdalmat nagyon nehéz megfogni és gyógyítani, a fizikai sebekre már megfelelő ellátást lehet nyújtani – ettől természetesen csak időlegesen enyhülnek a dolgok, de sokszor egy minimális enyhülés is sokat jelenthet.

Ha valaki eljut arra a szintre, hogy saját maga ellen fordul, ott sajnos komoly a baj, és nem érdemes elbagatellizálni a dolgokat. Ha észleljük ezt, biztosítsunk az illető számára támogató környezetet, ahol elmondhatja a problémáit. Ne akarjunk tanácsot adni, csak ha külön kéri azt. A legtöbb szülő egyébként borzasztó inkompetensen reagál, amikor észleli, hogy a gyereke bántalmazza saját magát, általában lebasszák, megbüntetik, holott abban a helyzetben ez a lehető legrosszabb, amit tehetnek. Ehelyett inkább az lenne a fontos, hogy úgy hallgassák meg a gyereküket, hogy ne bírálják őt, ne kicsinyítsék le a problémáit, hiszen oké, hogy felnőttként mondjuk egy nehezebb sulis időszak nem tűnik olyan eget rengetőnek, de ne felejtsük el, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, és amíg másnak a mi problémáink semmiségek, lehet, hogy nekünk viszont komoly fejtörést okoznak. Empátiával hallgassuk a másik felet, és próbáljunk úgy segíteni, ahogy az neki a legjobb lesz: a fenti példánál maradva, a nehezebb sulis időszakban könnyíthetünk a házimunkán, vagy leülhetünk segíteni neki a tanulásban és a projektekben, ha tudunk, de legalábbis csendes, nyugodt környezetet biztosíthatunk ahhoz, hogy produktívan tudjon tanulni a közelgő vizsgáira. (Vagy eleve ne helyezzünk szerencsétlen gyerekre akkora nyomást, amit nem bír el a túlzott teljesítménykényszerrel.) Senki nem szeret szembesülni azzal, hogy valahol hibázott, de szülőként a mi felelősségünk, hogy a gyerekeink jó hangulatban, jó lelkiállapotban váljanak felnőtté, és ehhez nem elég az, hogy anyagilag megadunk nekik mindent. Az elhanyagolás lelki is lehet, és főleg a lelki-mentális elhanyagolás miatt küzdünk ennyiféle problémával felnőttként, mint depresszió, önbizalomhiány, és még hosszan sorolhatnám.

Ha te vagy az, aki bántod magad: te is tudod, hogy nem ez a megfelelő megoldás. Merj segítséget kérni! Ha nem a szüleidtől, akkor barátnőtől, ismerősöktől, tanároktól, iskolapszichológustól. Ezer százalékra mondom, hogy kell, hogy legyen valaki a környezetedben, aki tud neked segíteni, legalább annyival, hogy meghallgat, és tanácsot ad. Ne add fel! Ja és persze próbálj meg egy másik megküzdési módszert keresni, például járj el edzeni, olvass, válassz egy hobbit, ami feltölt, tanulj (nekem egyébként ez a megküzdési stratégiám), vagy kezdj bármibe, ami feltölt és pozitív érzéseket generál benned.

Amiért én bántottam magam: érzelmi elhanyagolás, pánikrohamok, mély depresszió miatt. Nem hallgattak meg, amikor megpróbáltam beszélni arról, hogyan érzem magam, emiatt magamba fordultam, és idővel már a barátaimnak sem mondtam el semmit. Nem mondtam el, hogy fizikai és verbális erőszak áldozata vagyok, nem mondtam el, hogy anyámtól hányszor kaptam meg, hogy értéktelen vagyok, hogy nem ér semmit, amit csinálok, vagy hogy tehetségtelen vagyok. Még akkor is az én nyakamba varrták a dolgok negatív kimenetelét, amikor nem volt közöm hozzá: amikor az exem megerőszakolt, az is az én hibám volt, hiszen "nem adtam meg neki, ami jár". A fizikai sebek valamennyit enyhítettek azon, hogy mennyire fájt belül az, hogy egyedül éreztem magam, kevésnek éreztem magam ahhoz, amit csináltam, és mivel nem beszéltem, senki nem tudta, mivel harcolok meg minden nap. Amikor próbáltam elmondani valakinek, csak annyit kaptam vissza, hogy de hát nincs is okom panaszra, hiszen megvan mindenem, amire szükségem van (és itt az anyagi körülményekre gondoltak elsősorban, a lelki eszükbe sem jutott). A sikereimet nem ünnepelte senki, mintha "alap dolog" lett volna, hogy megcsinálok egy nehéz projektet, vagy hogy szakma nélkül is kicsempézek egy fürdőszobát meg beépítek egy kandallót. Ez tovább görgette a spirált, mert hogy is panaszkodhatnék én bárkinek, ha mások sokkal rosszabb helyzetből indultak és mégis képesek megküzdeni a nehézségekkel? Tehát biztosan velem van a baj. Én többnyire a vágást választottam, de volt, hogy addig szórakoztam az egyik vasúti hídon (kis patak fölötti híd, nem túl magas, hintáztam a korláton, próbálgatva, milyen lenne, ha egy magasabb hídról lezuhannék), hogy leestem és eltörtem a karom. Hozzáteszem, hogy így felnőttként is elkövettem nemrég a fizikai önbántalmazást, és ez volt az, amit felismerve ráeszméltem, hogy el kell mennem onnan, ahol vagyok. A házasságunk utolsó 4-5 évében ugyanezt a lelki elhanyagolást éltem meg, mint amit fiatalabb koromban, és ismét önmagam ellen fordultam. Egyébként az, hogy nem akartam elfogadni a kezelést, az is egy ilyesmi dolog volt. Nem beszélhettem meg a dolgaimat a Másik Felemmel, mert hiába akartam neki elmondani, nem hallgatott meg nyitott füllel, nem értette, mi a problémám, hiszen minden tökéletes, van házunk, van gyerekünk, van két kocsink és jól keres, én amúgy nem, de ő igen... Aztán az első vágás után, amit a combom belső felén ejtettem a házassági évfordulónkon, amikor mások általában örülnek egymásnak, és nekünk is ezt kellett volna, ehelyett végig veszekedtük az egészet és négy napig nem szóltunk egymáshoz, azonnal megálljt parancsoltam magamnak és elkezdtem keresni a kiutat és más megküzdési stratégiákat is bevetettem. Most szerencsére nagyjából jó, ami meg van, azzal meg képes vagyok elbírni önbántalmazás nélkül is. A mentálisról még nem szoktam le, de jó úton haladok, és Marcus is sokat segített és a mai napig segít abban, hogy vele mindent kibeszélhetek, a legmélyebb, legsötétebb pontokig.

Beszéljetek róla!

(Minden, a témához kapcsolódó hozzászólást a téma szenzitivitása miatt most kizárólag privát üzenetben fogadok.)

Nem mindig terv szerint sikerülnek a dolgok az életben. Sokszor utólag jövünk rá, hogy valamit nagyon meg kellett volna tenni (vagy épp ellenkezőleg, nagyon nem kellett volna megtenni). A tetteink következményei viszont olykor egész életünkben elkísérnek. Ebből a gondolatból (és a feltett kérdésből) indult ez a poszt.

Sok dolgot elkezdtem az életemben, és többnyire be is fejeztem őket (kamaszkoromat és gyerekkoromat leszámítva, de akkor az ember még keresi saját magát, nyilván nem elvárható, hogy megmaradjon mondjuk táncolni, ha rájön két hét után, hogy amúgy nem szereti). De van néhány, amit nem fejeztem be. Elég céltudatosnak tartom magam, annak ellenére, mennyi mindent csinálok a napjaimban, és sokszor tűnhetek csapongónak – valójában van rendszer az életemben, elég szigorú rendszer, máskülönben nem működne már évek óta ez így. A céltudatosságom miatt van az, hogy eljutottam oda, hogy közel azt tanulom, amit tanulni akartam.

Orvos akartam lenni. Féltem attól, hogy nem fogom bírni a vért. Egy sor szar kifogást hoztam fel magamnak, miért nem leszek rá alkalmas. Ebben azért a környezetem is nagy segítséget nyújtott, mármint a kifogáskeresésben, mert szinte kivétel nélkül mindenhonnan azt kaptam, hogy nem vagyok rá képes, nem vagyok elég jó, trehány vagyok és egyébként is, a szellemi képességeim sem olyanok, hogy ezt képes legyek véghezvinni. Így eldobtam ezt az álmot és elkezdtem egy másik életet felépíteni a művészetben. Aztán végül a késztetés erősebb lett, a lehetőségek jöttek, én pedig jelenleg nínózok. Nem orvos, tudom, de közel áll hozzá. Tanulom, nagyon keményen tanulom, mert nagyon sok a lexikális anyag, amit elvárnak, és nyilván érthető, anatómiai tudás nélkül gyógyítani, ellátni az embereket képtelenség lenne. Visszatekintve, sosem a tanulásommal volt a baj, mert elég könnyen tanulok, ezt bizonyítja, hogy az elmúlt 12 évben megcsináltam egy érettségit, 10 szakmát, és megtanultam 7 nyelvet többé-kevésbé, van, amelyik jobban megy, van, amelyik kevésbé, de képes vagyok alap kommunikációra mindegyiken. Mindezt úgy, hogy mindig dolgoztam mellette valamit, volt, amikor két helyen is. Tehát sosem azzal volt a bajom, hogy nem tudok tanulni, vagy hülye vagyok, vagy nincs kitartásom. (Ez utóbbi mondjuk néha problémát okoz, mert amikor sokáig tart egy megterhelő időszak, akkor elfáradok és jól esne pihenni, csak a tananyag is halad tovább a szabadság alatt, tehát igazából nincs megállás.) Szóval az, hogy az orvosi pályát feladtam, nekem ez egy nagyon nagy bánatom.

Bánatom még az, hogy anno, amikor nem volt nagy tétje a dolgoknak, nem hagytam ott a férjem. Mi már egyszer szétköltöztünk, és ha akkor nem megyek vissza, ha nem sírom magam vissza (igen, én voltam), akkor talán kevesebb sérelemmel megússzuk mindketten a válást. Bár akkor meg nem lenne a kislányom, akit nem adnék oda semmiért, mert egy haláli cuki, cserfes, vagány csaj...

Sajnálom azt is, hogy anno hagytam magam befolyásolni sok ember által. Így nagyon sokszor volt, hogy fogalmam se volt, mit csinálok, de hallgattam másokra, amitől a helyzet csak még szarabb lett. A megoldás az lett volna sok esetben, hogy leülök, józanul átgondolom, mit akarok az életemtől, és lépcsőfokról lépcsőfokra felépítem a cselekvési tervet. (Ahogy tettem ezt később.) Ez a befolyásolás nagyon sok nehézséget hozott, például emiatt lettem függő, és emiatt ment tönkre a kapcsolatom Marcussal is, vagy emiatt nem mentem oda tanulni, ahova amúgy akartam, vagy nem pályáztam meg egy munkát, mondván úgysem sikerül... természetesen ez nem mások hibája, hanem az enyém, mert én voltam olyan balfasz, hogy hallgassak ezekre a hangocskákra.

Amit még bánok, hogy nem töltök elég minőségi időt a szeretteimmel, főleg a lányommal. Bánom, hogy nem költöztem el a(z üresen álló) szülői házba vissza, vagy amikor egyszer egy évre elköltöztem oda, nem maradtam ott.

Ugyanakkor az életemben elkövetett döntéseim nagy részét nem bánom. Még akkor sem, ha szarul jöttek ki a dolgok, vagy büntetés lett belőle. Elég élménydús és izgalmas életem van, és nem cserélném el semmiért. Ráadásul mindenem megvan, amit valaha szerettem volna, és emiatt piszok szerencsésnek és áldottnak érzem magam. Ezért nem is bánkódom azon, amit nem tett rosszul tettem az életemben, mert a végére minden jól jött ki és a helyükre kerültek a dolgok.

S hogy hogyan lehet megküzdeni azzal, ha valamit nagyon bánsz? Íme néhány módszer:

• ismerd fel a gyengeségedet. Ha észreveszed, hogy van egy minta, ami ismétlődik, pl. nem vagy kitartó, bizonyos ponton feladod, vizsgáld meg, miért teszed? Mi akadályoz abban, hogy megéld a következő lépést? Nem hiszel abban, hogy sikerül a vizsga, kételkedsz a képességeidben? Félsz az ismeretlentől? Semmi baj. Ha már felismered, mivel állsz szemben, célzottan tudsz segíteni a problémádon. Minden problémára más megoldások vannak, ezért ebbe most bővebben nem mennék itt bele. Nagyon fontos viszont, hogy akkor se ostorozd magad, ha felismerted a gyengeségedet, hanem fogadd el, éld meg, és próbálj meg rajta javítani!
• fókuszálj arra, amit képes vagy megváltoztatni. Lesznek olyan dolgok az életben, amikre nem sok ráhatásod van, vagy már nem tudod megjavítani. Ilyen egy elengedett kedves, vagy egy rossz pénzügyi döntés. A legjobb, ha tanulsz ezekből, és mostantól arra fókuszálsz, amit meg tudsz javítani, pl. a jelenlegi kapcsolatodban ne kövesd el azokat a hibákat, amiket a korábbinál elkövettél, vagy lásd át, ha van a "kihagyhatatlan ajánlatban" valami buktató.
• üdvözöld a változásokat! Az életben semmi sem állandó. A hibázás sem az. Tekints a változásra úgy, hogy egy új lehetőség arra, hogy kijavítsd a hibákat és újrakezdj valamit, amit eddig halogattál.
• vállalj felelősséget. Oké, nem mindig kellemes, de ha felelősséget vállalsz a tetteidért és a hibáidért, és akár képes vagy bocsánatot kérni, ha megbántottál valakit, akkor sokkal könnyebb lesz feloldani a bűntudatot.
• reformáld meg a gondolkodásod. Ne azon rágódj, hogy mit szalasztottál el, hanem gondolj rá úgy, hogy a hibák csak félrecsuklott lépések a sikerhez vezető úton. Elestél? Nem baj, ettől még vétek a földön fekve maradni, kelj fel, porold le a ruhád és menj tovább. Előbb-utóbb sikerülni fog, amit akarsz.

Az élet most történik, és azon rágódni, mi történhetett volna, csak visszahúz minket a bűntudat örvényébe. Ehelyett inkább arra koncentrálj, hogy mi lehet még? Mit alkothatsz még?

Te mit nem fejeztél be, amit megbántál? Írd meg kommentben vagy üzenetben, ha akarod!

Ólomlábakon járt az idő, ez az alig 10 nap mintha nem akart volna eltelni. Mintha minden perc háromszor olyan hosszú lett volna. Eközben megbeszéltem otthon, hogy július első hétvégéjét a Másik Felem a lányommal az édesanyjánál tölti, így gond nélkül lóghattam meg Szófiába. A szervezőkém elég jó, de ez most különösen könnyen ment. Nem akartam triggerelni szegényt azzal, hogy hova megyek, ezért, bár nálunk ez normális a gyerek miatt, hogy használjuk a Lokátort, most kivételesen azt is kikapcsoltam. Nem láthatta, hol vagyok, bár nyilván nem hülye ő sem, tudta, hova megyek.

Az első hétvégét tehát Szófiában töltöttem Marcussal. Most igazából nem voltak terveink a programot illetően. Az egyetlen dolog, amit elterveztünk, az volt, hogy elmegyünk kirándulni, kivételesen egy hosszabb túrára.

(Úton Bistritsa felé. Saját mobilos kép.)

Végül egy egész napos túrán voltunk, hegyre fel, sziklákon le, csodaszép helyeken jártunk. Kicsit aggódtam ugyan, főleg az ő tavaly-törött lába miatt, de lassabb tempóban menve elég szépen vette ő is az akadályokat, rosszabbra számítottam. A lifttel felmentünk Simeonovo-ból a Vitosha tetejére, majd onnan lesétáltunk Bistritsába. Ott kerestünk egy éttermet, ahol megvacsoráztunk. Túl szép volt a nap ahhoz, hogy valami gikszer ne csússzon be valahol... hát ez konkrétan az étterem volt.

A két hülye magyar bent ül egy bolgár étteremben, magyarul beszélgetnek, a rendelést félig angolul, félig bolgárul, de sikerül leadni. Jót esznek, még azért biztos, ami biztos, lefojtják a kaját egy desszerttel. Majd kiderül, hogy nem lehet kártyával fizetni, csak készpénzzel, ami természetesen nincs elég. Marcus elsietett, hogy Bistritsa egyetlen ATM-jénél felvegyen pénzt – ami nem működött. Hogyan oldjuk meg ezt a problémát?...

Megvilágosodtam. A pincér felajánlotta, hogy Revoluttal ki tudom fizetni neki a számlát, mert nála van készpénz. Igen ám, de a Revolutomon nem volt elég pénz és a telefonom is merülőben volt. Bekéredzkedtem a konyhára tölteni a telefonomat, közben gyorsan felhívtam egyik vendégemet (D, örök hálám!!!), hogy utaljon a Revolutomra gyorsan pénzt, és ha hazamentem, úgyis első nap jön hozzám, leboltoljuk. Meg is érkezett a pénz, ki is fizettem a számlát, eközben Marcus elküldte nekem az összeget a bankszámlámra, ahol megnyitva a tranzakciótörténetet, rájöttem, hogy egyébként én is tudok a Revolutomra pénzt tenni a számlámról... sőt, szoktam is... Ezt kihasználva, feltöltöttem a Revolutra a kölcsönkért összeget és visszautaltam...

Nem is én lettem volna, de tényleg...

Haza ugyanúgy nem szívesen mentem, mint ennek előtte. Tudtam, hogy most egy ideig nem jövök, hiszen szeptemberben érkezem legközelebb a lányommal együtt. Közben itthon kaptam egy lehetőséget, a vendégkörön belülről érkezett egy jelzés, hogy augusztustól lesz egy kiadó lakás, nem messze a lányom ovijától. Szinte azonnal lecsaptam a lehetőségre, bár nem gondoltam át, hogyan fogom az üzletet fenntartani és a lakást is egyszerre – nem, most kivételesen nem ittam előtte vodka-narancsot, mert az nagyon rossz tanácsadó, és lehet, hogy ennyire sem jöttem volna ki jól a dolgokból. A lakást végül a hónap közepén tudtam megnézni, de elsőre megtetszett, és úgy döntöttem, belevágok.

Azért ilyenkor mindig hálás vagyok az életnek: amikor meg akarok oldani egy helyzetet, mindig dobál az élet különböző lehetőségeket. Nem tudom, ki az én égi gondviselőm, de biztosan elég gyakran részeg. Sokszor az utolsó pillanatban ugyan, a teljes kétségbeesés és idegösszeroppanás után jönnek ezek a lehetőségek. Ez a lakás is ilyen volt. Április óta gondolkozom azon, hogyan tudok elköltözni, hova mehetnék, hiszen állataim és gyerekem is van, nem olyan egyszerű így. És bár nem siettem, mert nem az életemért futottam el otthonról, azért nem akartam még éveket eltölteni a Másik Felem mellett – nem, nem utáljuk egymást továbbra sem, de tudom, hogy hosszú távon mindkettőnket megölné a helyzet. Így sem vagyok abban biztos, hogy nem fogunk rámenni valamilyen szinten idegileg...

Szóval körvonalazódott a lakás, és bennem is az, hogy anyagilag nem lesz ez így jó, be kell zárnom a szalont. Végül is, ha ez az ára a szabadságomnak, hát legyen... Így viszont Marcus is haza tud jönni egy kicsit hosszabb időre majd ősszel, amikor nagy szükségem lesz a segítségére.

A Másik Felemnek elmondtam, hogy megtaláltam a leendő lakásom, és biztosítottam arról, hogy ő is kap kulcsot, és akkor jön, amikor akar. Lehet, hogy tündérmesékben élek, de én hiszek abban, hogy lehet egy válást kurvaanyázás nélkül is intézni, úgy, hogy a két fél azért segíti egymást. Nem voltam mintafeleség, ahogy ő sem mintaférj, de ha sikerül ezt a jó viszonyt így fenntartani, a lányunk sem fog a minimálisnál jobban sérülni az eseménytől. Próbálkozom. Kicsit persze sajnálom, hogy nem akkoriban viselkedtünk így egymással, amikor még menteni akartam a dolgokat. Nyilván soha nem mondom, hogy soha, de nem áll szándékomban visszafordítani a válást.

Július végén lepapíroztuk a lakást, és felmondtam az üzletemet. Persze elég szar, mert mégiscsak presztízs, meg mégiscsak saját volt, de... most egy ideig ez van. Így sem tudom, mit hoz az élet, hiszen elég sok tervem van az elkövetkező időre. Most csak egy dolog lényeges: amíg be nem fejezem a tanulmányaimat, senki nem megy sehova, tartósan legalábbis nem. A következő nem egészen egy év még fog érdekességeket tartogatni, azt hiszem...

Mielőtt folytatnám a mesélést, ha már kapok néha kérdéseket, amiket többen is feltesztek, talán egy hosszabb hangvételű, gondolatébresztő írás keretében is közzétehetném ezeket itt a blogon. Ha már egyszer blogolok...

Nemrégiben volt egy új vendégem, aki hasonlóképp később kezdte-folytatta tanulmányait, mint én. Meglepő egyébként, hányan vagyunk olyan helyzetben, ahol a család a háttérből nem igazán mutatott támogató magatartást, és most nem feltétlenül arra gondolok, hogy nem fizette a gyereke tanulmányait, hanem arra is, hogy a kamaszgyerek érzelmi szükségleteit teljesen figyelmen kívül hagyták. A gyerek életében a legviharosabb időszakban meg nem kapott érzelmi támogatás súlyos problémákat képes okozni, és az első, ami a legszembetűnőbb, hogy a tanulást elhanyagolja.

Mielőtt jönnek a véranyák megkövezni: nem, valóban nem volt még kamasz gyerekem, viszont volt kamaszkorom, és el tudom mondani, pontosan mire lett volna szükségem. Ahogy elmondtam akkor is, csak mindenki leszarta.

Tehát ez a vendégem is elmesélte, hogy később fejezte be az iskolát, mert felnőttként, munka mellett küzd azért, hogy elérje az álmait. Elmeséltem neki az én sztorimat, hogy én hogyan lettem az, aki most vagyok, és mennyi év munkám van abban, hogy azt tanulom, amit tanulok. Ilyenkor egyébként mindig meglepődnek, hogy hogyan volt ennyi kitartásom mindehhez? Hogy sikerült mindössze 12 év alatt leérettségizni, szakmákat szerezni és megtanulni ennyi nyelvet?

Egyrészt kellett ehhez egy támogató férj – mint már mondtam, annak ellenére, hogy párkapcsolatban/érzelmi támogatásban nem igazán jeleskedik szegény, emberileg viszont nagyon normális és támogató a férjem, és éppen ezért hálás is vagyok neki, mert nélküle ez azért jóval később sikerült volna -, másrészt pedig egy jó nagy adag kitartás is kellett hozzá. Amikor éjjel 11-kor még a tételeimet írom, és másnap reggel a vonaton már azokat olvasom, mert rengeteg a lexikális tudás mennyisége, amit elvárnak, akkor azért az ember fejében megfordul, hogy hát a büdös picsának csinálom én ezt?! Meglehetősen szar az is, amikor nem tudsz elmenni a barátokkal leereszteni kicsit, mert az jár a fejedben, hogy ott a két könyvnyi tanulnivaló, egy hét múlva meg írsz belőle. Vagy amikor reggel korán nekiállsz a munkádnak, elrohansz délután suliba, majd hazaérsz este és befejezed azt a munkát, amit napközben nem tudtál, és már arra nem marad időd, hogy a kislányodat megfürdesd, mert mire oda jutsz, már rég alszik. De én azt gondolom, hogy az ember nagyon sok dolgot kibír, ha ki akar bírni, ha van célja. Az önfejlesztés pedig egy olyan cél, amit mindenkinek kellene valamilyen szinten űznie. Nem feltétlenül így, ahogy én, mert ez már-már súrolja az egészségtelen kategória határát, de azért valamit, valahogy mindig érdemes.

Persze, űzzük mi amúgy is ezt hétköznapi szinten, például megtanulunk egy új receptet, vagy kipróbálunk és mesteri szintre fejlesztünk egy hobbit, de ezen kívül szerintem a tanulás is egy fontos dolognak kellene legyen az ember életében. Akár nyelvekről, akár szakmáról vagy valami kiegészítő tudásról legyen szó (szakma mellé szerzett kiegészítő oklevél, egynapos továbbképzések, tanfolyam, ilyesmi), időnként jó, ha csinálunk egy ilyet, mert kell a fejlődés. Ha megragadunk egy szinten, akkor elmegy mellettünk az élet, elmaradnak a sikerélmények, és egy idő után azt vesszük észre, hogy pl. hiába van 20 éves szakmai tudásunk egy adott dologban, állandóan elküldenek a munkahelyekről. Hiszen azóta elment mellettünk az idő, nem vagyunk naprakészek az újabb fejlesztésekben, nem tudunk lépést tartani az újdonságokkal. Inkább keresnek helyettünk egy olyat, aki friss tudással rendelkezik.

Egyik matematika tanárom mondta anno ezt nekünk:

„a tudás az egyetlen, amit soha senki nem vehet el tőled. Mindent elvehetnek, a házadat, a családodat, a pénzedet, de a tudás az, ami megmarad.”

A másik nagyon fontos dolog, hogy – más fontos tényezők mellett – az agy folyamatos „tornáztatása” csökkenti a demencia kialakulásának esélyét. Nekem ez egy nagy félelmem. Látom, hogyan képes megkeseríteni egy demens idős ember a családjának életét, és én ezt nem szeretném. „Belülről” nézve is, rémisztő lehet egy olyan alternatív valóságban élni, ahol mindenki ellenség, és nem tudod elhinni, mert az agyad miatt nem ezt látod, hogy egyébként nem akar senki sem bántani, nem akar a saját gyereked megölni. Vagy amikor úgy érzed, hülyének néznek, mert te úgy emlékszel, hogy megtörtént/elmondta, és ő váltig állítja, hogy nem. „Belülről” nem érted, miért kezelnek úgy, mint egy hülyegyereket, hiszen minden normálisnak tűnik – a szellemi hanyatlást, az őrületet, vagy más mentális diszfunkciót „belülről” nem lehet felismerni, mert a benne élőnek az a természetes állapot -, kívülről pedig azért ijesztő, mert a korábban értelmes, kedves rokon egyszeriben mindent támadásnak vesz és „kitalál dolgokat”, amik meg sem történtek. Nekem nagyon ijesztő belegondolni, hogy másnak ilyen módon a terhére lehetek öregkoromban, megkeserítem a gyerekem, gyerekeim napjait, vagy hogy egyáltalán egy, mások szemében rosszindulatú töpörödött öreg néni lehetek, akit mindenki messzire elkerül. Kösznem.

A szellemi tréning, legyen az egy keresztrejtvény vagy egy hangszeren való játszás, a lényeg, hogy szellemi aktivitást, figyelmet igényeljen, segíthet abban, hogy lassítsuk az elbutulási folyamatot. Ha beszűkül a világ, beszűkül a gondolkodásunk is. Egyszerűen ellustul az agyunk. (Konyhanyelven fogalmazva.) Több cikk is fellelhető a neten erről, érdemes elolvasni a rizikófaktorokat is, és azt is, mivel előzhetjük meg, vagy legalábbis lassíthatjuk drasztikusan a kialakulását.

Miben érdemes fejleszteni magad? Szinte bármiben. Nem csak abban, amiből később (több) pénzt tudsz keresni, hanem akár abban is, ami „csak” örömet okoz, mint egy hobbi. Szakmailag az újdonságok, új eszközök, technikák használata jelenthet előrelépést, vagy akár egy új szakma megszerzése, aminek nem feltétlenül kell kiegészítenie a meglévőt, lehet ez teljesen ellentétes is vele. Nyelvtanulás is elég hasznos, főleg itt Kelet-Közép-Európában, ahol ritka nyelveket beszélünk. Az angol nyelv használata ma már alapnak számít, de egy német, spanyol, orosz, olasz vagy francia emellé mindig keresett lesz. Mindig keresni kell valami újdonságot, amivel kiléphetünk a komfortzónánkból, és kellően megdolgoztathatjuk az agyunkat. A sikerélmény mellett a világnézetünk, gondolkodásmódunk is megváltozhat.

Én miben szoktam fejleszteni magam?

• nyelvtudás

• szakmai tudás a meglévő szakmáimhoz

• művészetek, új technikák

• testedzés – bár ez jelenleg kissé elmaradt, mert nyáron mindig nagyon sok a munkám

• autóvezetés – igen, még egy hivatásosnak is mindig van hova fejlődnie!

• emberi kapcsolatok, az emberi reakciók megértése – Aspergerrel élőknek ez némileg tudatos munkát igényel, nem ösztönösen jön.

Az önfejlesztés hasznos dolog, és én mindenkit csak buzdítani tudok rá. Az élet amúgy is örökös tanulás, miért ne hozhatnánk ki belőle kicsit többet is? Legyél több, mint ami most vagy!

Tartozom még egy-két sztorival. Azt nem meséltem el, hogyan telt a június. A május után azért várható volt ez-az, de haladjunk szépen sorjában.

Történt ugyanis, hogy én kijelentettem már márciusban, hogy a születésnapomat Szófiában akarom tölteni. Áprilisban le is foglaltam a repjegyeket, miután a Másik Felemmel volt egy igen durva veszekedésünk; az most lényegtelen, mi történt, elbeszéltünk egymás mellett, ő lekicsinyelte a sikereimet, én pedig vártam volna, hogy együtt örülünk neki; majd a közel 2,5 órás anyázás után a fejéhez vágtam, hogy:

akkor majd megünneplem Szófiában a születésnapommal együtt azokkal, akik képesek is ennek örülni.

(Ér a Vitoshán. Saját mobilos fotó.)

Eltelt a május, és lassan, ólomlábakon telt a június. Közben a szokásos módon puskaporos volt otthon a levegő, a Másik Felem tudta, hogy megyek, és azt is tudta, hogy mit várhat, ugyanis elmondtam neki, hogy gyakorlatilag meghoztam a döntésemet, és nem kívánom tovább folytatni a házasságunkat. Utólag visszagondolva, sejtem, mennyire ölte meg őt ez belülről, de akkor már nem számított, nem érdekelt. Már csak kint akartam lenni az egészből, és minél közelebb értem ahhoz a naphoz, hogy újra személyesen beszélhetek Marcussal, egyre inkább megnyugodtam.

Persze ez alatt a másfél hónap alatt napi szinten több órát beszéltünk telefonon, és a munkaközi szüneteinkben is írtunk egymásnak. Ha csak pár percre is, de felhívtuk a másikat, és esténként a messengeren csüngve aludtunk el. Borítékolva volt, hogy bizony a júniusi találkozásunkkor már nem tartható a „barátság egyéb érzelmi kötelékkel” nevű állapot, mi teljesen biztos, hogy össze fogunk jönni.

Utolsó héten már nem bírtam a seggemen ülni, nagyon izgultam, hogy mi vár rám odakint. Sejtettem, hogy Marcus a születésnapom alkalmából valamivel készül, mert hallottam a hangján az izgatottságot, de nem tudhattam, milyen merényletet forral ellenem.

Végre megérkeztem péntek este, és úgy ugrottam a nyakába a reptéren, mintha ezer éve nem láttam volna. Fogtunk egy taxit, és azonnal hazamentünk. Ekkor átadta azt az ajándékát, amit a 15 éves ismeretségi évfordulónkra vett, és azt, amelyiket a születésnapomra. Két Pandora charm volt a karkötőmre, bár tudtam, hogy charmot fogok kapni, mert megkért, hogy nézegessem őket, és mondjam meg, melyikek tetszenek, azt nem gondoltam volna, hogy egyből kettőt kapok.

Ugye az ismeretségünk évfordulója is egy fontos pont az életünkben, pláne annak ismeretében, hogy mi történt velünk a múltban (nem, erről nem írtam, és nem is valószínű, hogy fogok, elég traumatikus élmény), ezért eldöntöttük, hogy ezt is megünnepeljük. Azt nem tudta, hogy nekem is van számára meglepetésem ennek alkalmából. Nagyon kíváncsi volt, és nem igazán tudok titkot tartani, ezért úgy gondoltam, hazugsággal palástolom, amit kitaláltam. Nagy, és nehéz, és egyedi tervezésű dologról van szó, nem olyan könnyű kijuttatni, biztosan nem ér oda a dátumra, nem, a Speedy sem hozza el (bolgár DPD), viszont mivel olyan keresztkérdéseket tett fel, amiknél már-már belekavarodtam a hazugságaimba, így megragadtam az alkalmat, hogy megmutassam neki az én ajándékomat. Az orra alá toltam a telefont, rajta megnyitva a repjegy...

… az évforduló utáni első járatra.

Én még embert örülni így nem láttam, mint őt. Igaz, hogy a gatyám ráment a jegyekre, szezonban, nyilván 2,5x annyiért, mint egyébként lenne, de nem érdekelt, egyrészt nem volt jobb ötletem, másrészt az élmény, az együtt töltött idő nem pótolható semmivel.

Másnap elmentünk délelőtt kirándulni a Vitoshára, fotózni. Este jött viszont az igazi meglepetés. Levittük délután a kutyát sétálni, és mikor felértünk, minden másképp volt a lakásban, mint ahogy ott hagytuk, zene szólt. Ő mosolygott, én meg nem értettem a helyzetet. Ekkor a közös barátaink előugrottak a rejtekhelyükről. Nekem még életemben nem volt „meglepetésbulim”! Nagyon nehezen kezeltem a helyzetet, több alkalommal is visszanyeltem a meghatottságom miatt folyni kívánó könnyeimet.

Marcus csinált nekem almáspitét, amibe bele volt tűzve a számgyertya – nyilván fordítva, mert az úgy vicces, és ekkor adtak a fiúk a kezembe egy dobozt, hogy akkor ez az ajándékom tőlük.

Hogy melyiknek volt az ötlete, nem tudom, de egy Kindle lapult a dobozban. Én pedig azt hittem, elájulok. Ki is menekültem a teraszra sírni. Egész este nem mertem megszólalni, mert fojtogatott a sírás. (Nem vagytok normálisak srácok... nagyon köszönöm nektek!) Nem azért, mert szomorú voltam, hanem azért, mert ilyen kedveset barátoktól egyáltalán nem vártam. Hónapok óta (!) spóroltam egy e-könyv olvasóra. Marcus is kölcsön adta az övét, amíg nem szerzek magamnak sajátot, hogy az ügyeleten legyen mit olvasni üres óráimban. Alig hittem el, hogy ez most már valóság. Hihetetlen nagy becsben tartom azóta is a kis eszközt, és mindig is becsülni fogom.

Vasárnap ki se akartam mozdulni a lakásból. Megbeszéltük, hogy nyíltan vállaljuk, hogy akkor mi most már együtt vagyunk, hiszen, ahogy fentebb is írtam, tarthatatlanná vált a helyzet, és nyilván összejöttünk újból. (A legjobb szülinapi ajándék vagy...) Én ettől azért féltem, de úgy voltam vele, vágjunk bele, hiszen ha amúgy is minden megváltozik, ez csak egy plusz a sztoriban... Így hát a barátainknak is elmondtuk, és én sem rejtegetem, ami történik. A múltban nem volt mit, most pedig már nincs miért rejtegetnem, ami van. 12 évre elváltunk egymástól, most megpróbáljuk újra, hátha már okosabbak vagyunk, mint 15 évvel ezelőtt, mikor kisfelnőttként belekezdtünk a nagyok játékába.

Hétfőn repülnöm kellett vissza. A búcsúzás elég nehéz volt, Marcus sem akart elengedni, és én sem akartam elmenni onnan. Taxival mentem a reptérre. Annyiból volt könnyebb, hogy most tudtam, hogy mindössze 2 hét és újra itt leszek...

Én igazán nem vagyok nagyravágyó. Na jó, talán kicsit mégis. Általában amit szeretnék megélni, azt előbb vagy utóbb megélem, valahogy mindig arra sodor az élet, hogy beteljesítsem a saját magamnak tett kívánságokat, ígéreteket és vágyakat... Csapongó gondolatok csitítása következik.

Ülök a szófiai reptéren, mikor ezt írom (spoiler: néhány nappal később fejeztem be, mint ahogy elkezdtem), és azon gondolkodom, hogyan jutottam el idáig egy ártatlan kirándulásból. Közel két évvel ezelőtt jöttem ki először ide, meglátogatni Marcust, akkor teljesen „mindenmentes” kapcsolódással, barátként, pihenni a műtétem után, és beszélgetni egy jót – így is történt ugye, egyikünk sem merte akarta feladni a köztünk levő törékeny barátságot azért, hogy utána kínlódjunk a 800 km-rel, ami köztünk van. Meg hát én akkor még menteni akartam a házasságom, így nem kezdtem semmi olyanba, amit megbánhattam volna. Akkor azt hittem, ez egy alkalomra szólt, talán jövőre majd megismétlem, de annyira bizonytalan voltam akkor magamban meg úgy mindenben, hogy nem mertem elhinni, hogy valaha visszatérek ide.

Most meg mi van? Kb havonta repkedek. Vagy Marcus repül haza, de többnyire én jövök, mert... mert én jövök és kész, nem mintha neki nem lenne könnyebb és nem járna kevesebb logisztikával, de nem ez a lényeg, tanulom a bolgárt, és jobb a helyszínen gyakorolni, mint otthon autodidakta módon tanulni. Itt kint rá vagyok kényszerülve sokszor, hogy beszéljek, mivel kevésbé frekventált helyeken, általánosságban elmondható, hogy a bolgárok mindössze 30%-a beszél angolul, a legtöbbször nem beszélnek külföldi nyelvet, így muszáj bolgárul elmakognom, amit akarok. Most már legtöbbször megértik.

Lassacskán elkezdtünk Marcussal is beszélni, megnyílni a másiknak, és rájöttünk, hogy egyikünk sem volt soha közömbös a másiknak, ezért nem is tartottuk olyan szorosan a kapcsolatot évekig. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna arra, vajon mi lehet vele. Ő is gyakran keresett, és többnyire nálam tette le a nehézségeit, a fájdalmait, csalódásait. Hasonló problémákkal küzdünk, éppen ezért tudjuk egymást lelkileg támogatni. Ebbe aztán belekapaszkodva, jött, ami mostanra elkerülhetetlenné vált.

Világéletemben álmodoztam arról, hogy international babérokra török, bár fogalmam sem volt, hogy kezdek ebbe bele. Aztán az élet dobta a lehetőségeket, én meg éltem vele, illetve próbáltam kihozva magamból a maximumot, megragadni azokat. Most a partnereim fele külföldi partner, a fizetésem egy részét külföldről kapom, részben külföldön tanulok, és úgy járkálok a reptéren, mint más emberek a vasútállomáson szoktak. Persze, ez leírva szépen hangzik, de ennek a hátterét is csak részben biztosítom. Mondjátok, hogy magas élet, meg jaj de felvitte a dolgom... azért ez nem ilyen egyszerű. Iszonyú sok lemondással jár egy ilyen életforma, és nagyon kemény mindenhol megfelelni. Mondjuk ettől függetlenül szeretem és most úgy érzem, nem szívesen adnám ezt fel. Minden nehézségével együtt szeretem, ezt a kettős életet, ezt az állandó mozgást, nyüzsgést, állandó tűzoltást az időpontokkal, a többnyelvűséget, a tanulást, mindent... És azért bevallom, az sem egyszerű, hogy 800 km-ről próbálok fenntartani egy kapcsolatot.

... és a repjegy is drága. Ha meg kocsival megyek, az kétszer, háromszor annyi, "kopik" a kocsi, és 10-11 órát vezetek egy seggel.

Van egy kávézó a reptér hátsó felében, ott szoktam ülni, amíg várok a beszállásra. Innen tökéletes kilátás nyílik a Vitoshára, nagyon szeretem. Az emberek jönnek-mennek körülöttem, de itt viszonylag kevés a nyüzsgés. Rákényszerülök, hogy használjam a bolgár nyelvet. A felszállópálya a másik oldalon van, de itt is sok gépet tologatnak, szeretem őket nézni. Mindig csodálkozom azon, hogy ezek a több tonnás gépek könnyedén szállnak a levegőben néhány órával később. Mi emberek hihetetlen csodákat tudunk alkotni, és mégis rombolásra használjuk az erőforrásainkat.

Közben azon gondolkozom, hogy mi jön most. El fogok költözni hamarosan, már ott vagyok gondolatban, hogyan fogom leszervezni, egyáltalán hogyan fogom otthon elmondani, mi zajlik most. Hogyan fogom elmondani, hogy Marcus létezik (már ha eddig még nem tudják elegen), hogyan fogjuk elmondani az ő családjának, hogy ismét az életében vagyok, hogyan fogjuk menedzselni a kialakuló mozaikcsaládot, hogyan fogja bírni a gyerekem és a Másik Felem (kell neki egy új fedőnév mostmár), és hogyan egyeztetjük össze a közös és a saját céljainkkal mindezt. Azon jár az agyam, hogy egy évig még minden így marad, és utána döntés elé állunk, mindannyian. Persze közben okolom is magam, hogy szétrobbant a családom, és nyilvánvaló, hogy nem Marcus hibája, hiszen ő közel s távol sem volt még, amikor én már eldöntöttem, hogy nem kívánom tovább fenntartani a dolgokat (kb. 4 éve akarok csak elválni). Sokszor érzem úgy, hogy az én hibám, hogy így alakult, ha türelmesebb, szebb, jobb, okosabb, háziasabb stb. lettem volna, akkor biztosan sikerül... Aztán jönnek a letargikus epizódok, és nem vagyok arról meggyőződve, hogy ha most elköltözöm, külön háztartásba, akkor ez nem fog kísérteni. Sőt. A depresszióm soha nem látott mélységekbe fog húzni, erre Marcus is próbál felkészíteni mentálisan, mert ismerve a múltamat és a depresszió által kiváltott reakcióimat, fél, hogy idegileg rámegyek. Mondjuk arra is rámennék idegileg, hogyha mindent így hagynék; ez is tarthatatlan állapot lett a végére.

Egy dolog biztos: a depresszió ellen az egyik legjobb megküzdési stratégiám a tanulás. Egy év múlva amúgy is szintet szeretnék lépni az egyik szakmámban, és így, hogy Marcus is kezd belemászni a dolgokba, látok is benne elég sok fantáziát. Végre nem érzem magam egyedül. Aztán egy év múlva majd meglátjuk, hogy alakultak a dolgaink...

Ezekben a percekben van 15 éve, hogy beléptél a lakásom ajtaján harmadmagaddal, és én akkor eldöntöttem, hogy Te így vagy úgy, de az életem része leszel. Vízipipáztunk, és megittunk kettő sört négyen, mert csak ennyi volt otthon, nem számítottam jöttödre, mondjuk máséra sem... 15 évvel ezelőtt elmentem Veled és közös barátainkkal szórakozni, és úgy mentünk haza, mintha évek óta ismernénk egymást. Nem volt kérdés, hogy onnantól nem engedlek el. 

2008. 07. 05. azóta vérvörössel van a naptáramba írva. 

Az első 2,5 évet a párodként töltöttem el. Nem volt egyszerű, mert kis hülyék voltunk még, Neked nem volt még munkád, mert tanultál, én pedig egyedül próbáltam helyt állni, nyilván nem ment a dolog, sokat veszekedtünk, de mindig úgy mentünk aludni, hogy még akkor is egymásba kapaszkodtunk, ha egyébként utáltuk egymást a nap végére. Mindig együtt csináltunk mindent, nagyjából közös volt a baráti körünk, közös volt az érdeklődésünk, közös volt a macskánk, közös volt a háztartásunk. Nem volt kérdés, hogy megosztjuk egymással a dolgainkat.

Aztán történtek dolgok, én is hibáztam és te is hibáztál, nagyot. Ennek ellenére mégis kitartottunk egymás mellett, megtörve bár, de kitartottunk. Mély sebeket ejtettünk a másikban, és ezt nagyon sokáig nem tudtuk feldolgozni. Nem voltunk őszinték egymással, és nem értettük meg egymást, de nem is próbáltuk megérteni egymást.

Eljegyeztél. Mindennek ellenére eljegyeztél. Apámtól kérted meg a kezem, mert tisztelted a tradíciókat, és én is igent mondtam. Azt mondtad, komolyan gondoltad, el akartál venni feleségül, kitűztük a dátumot is. Majd elkezdtél - a múlt miatt jogosan - nem bízni bennem. Én éreztem rajtad, hogy valami nem jó, azt hittem, nem akarod komolyan, azt hittem, hogy belekényszerítettelek, és bepánikoltam és elengedtelek. Elengedtelek? Dehogy, inkább ellöktelek. Ellöktelek magamtól, bár belül meghaltam emiatt, de úgy éreztem, ezt kell tennem azért, hogy később Neked (és nekem is) jobb életünk legyen. Pedig megvolt már a ruhám is, meg családot terveztünk, mégis elengedtelek, és ez volt életem egyik legnagyobb hibája. A következő 12,5 évet úgy töltöttem el, hogy nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna Rád, hogy ne jutottál volna eszembe, hogy azon agyaltam, vajon mi lehet Veled, hogyan élsz, boldog vagy-e, vagy csak rendben vannak-e vajon a dolgaid… én rendben voltam, és megtanultam együtt élni a hiányoddal. Megtanultam Nélküled is boldog lenni a magam depressziós módján. Találtam magamnak egy társat, aki szöges ellentéted volt, és nagyjából boldog tudtam vele lenni. Ő lett később a férjem.

Néha írtál… néha én írtam. Mindig kerestük a másikat, mindig beszéltünk, időnként találkoztunk, ami után napokig nem találtam a helyem, napokig azon gondolkoztam, hogy szükségem van Rád, és takaréklángon ugyan, de a kapcsolatunkat életben tartva, barátodként mindvégig Melletted voltam. Azt akartam, ha már a párod nem vagyok, mert már nem lehetek, mert elköteleztem magam valaki másnak, akkor legalább barátodként mindig számíthass rám. Ott akartam lenni a háttérben, mint a biztos pont, akit éjjel is felhívhatsz, akihez fordulhatsz bármikor, mert tudtam, hogy honnan jöttél és ki vagy, és tudtam, mik a motivációid, és azt is tudtam, hogy Neked is szükséged van erre, ahogy nekem is szükségem volt Rád. Azonos dolgokkal küzdöttünk, azonos fájdalmakat hordoztunk, azonos módon kínzott a depresszió mindkettőnket.

Mikor férjhez mentem, Te elhagytad az országot. Azt mondtad, nincs már ami itt tartson. Én pedig később tudtam meg, hogy elmentél, hogy már nem vagy itt, hogy már nem látlak, és új életet kezdtél. Hónapokig nem kerestelek, mert nem akartam tönkretenni a boldogságod. Te kerestél meg, hogy nem vagy boldog, adjak tanácsot Neked, és én végig aggódtam a következő pár évet, hogy kint vagy, egy idegen országban, egyedül, másokra utalva…

Megszületett a lányom, és Te hetekkel később gratuláltál, a magad flegma módján, és abból én már tudtam, hogy keserédes a gratulációd, tudtam, hogy mire gondolsz, tudtam, hogy Neked is az járt a fejedben, hogy nekünk is lehetett volna családunk, de kevesek voltunk hozzá.

Visszaköltöztem lassan abba a városba, ahol Veled találkoztam. Az első fél évben végigjártam azokat a helyeket, ahol együtt voltunk, és próbáltam felidézni az emlékeinket. Próbáltalak elengedni, hiszen családom van, és rájuk kell figyelnem. A lányomra, a férjemre, helyre kell hoznom a megromlott házasságom, egyben kell tartanom az otthont, a lányom miatt. Nem ment. Hétről hétre Veled álmodtam, és tudtam, hogy nem vagy jól. Aggódtam érted.

Aztán beteg lettem, és Te is úgy aggódtál értem, mint senki más, mint ahogy én aggódtam Érted, mikor szétköltöztél a barátnődtől. Megőrültem a tudattól, hogy esetleg úgy halhatok meg, hogy nem látlak többet. Többször poénkodtunk azzal, hogy mennék Hozzád, hogy találkozzunk, és Te végre komolyan hívtál magadhoz. Én vonakodva, mert féltem attól, hogy nem tudjuk helyén kezelni a dolgokat, hárítottam ezt, halogattam, majd, majd… aztán a félelem, hogy nem látlak többé, erősebbnek bizonyult, és kimentem Hozzád, meglátogatni Téged. Te végig egyenes voltál, és soha nem mutattad ki, hogy mennyire kötődsz hozzám, nem tettél felém soha lépéseket, sőt, megpróbáltál segíteni abban, hogy a romokban heverő házasságomat helyrehozzam.

Aztán megtört a jég, eltört a lábad, és én nem bírtam elviselni azt a tudatot, hogy távol vagyok Tőled, segítenem kellett, ott kellett lennem Veled, és mindent feladva, Veled voltam. Te pedig megérezted, hogy mi van bennem. Nagyon sokat beszélgettünk, a múltunkról, a traumáinkról, az egymásnak okozott felesleges fájdalmakról. Feloldottuk a haragot, a fájdalmat, a keserűséget, ami bennünk volt, meggyógyítottuk egymást, elengedtük a múltat. Szövetségre léptünk és összezártunk, egymásba kapaszkodtunk és felemeltük egymást az általunk kreált sárból.

Az életünk közel felét együtt töltöttük… néha fizikailag is egymás mellett, néha 860 km távolságra egymástól… de valójában soha nem engedtük el egymást. A végső pillanatig segítettél, és próbáltad megoldani a problémáinkat. A végső pillanatig nem gondoltam Rád, mint potenciális partnerre, de rá kellett jönnöm, hogy az, hogy anno elengedtelek, nagyobb hiba volt, mint azt valaha sejtettem. Felnőttem és Te is felnőttél, felelősséget vállalsz Magadért, segítesz és mint mindig, most is mellettem állsz, mindenben.

Köszönöm, hogy vagy nekem, Marcusom! Te vagy a legjobb barátom, és az egyetlen, aki szavak nélkül is megért. Még legalább kétszer 15 évet kérek Tőled…! Soha többé nem engedlek el.

“Ha valaki találkozik az igazival, azt egyszerűen tudja. Másra sem tud gondolni. Ő a legjobb barátod és a lelki társad is egyben. Alig várod, hogy vele élhesd le hátralévő életed. Senki és semmi más nem fogható hozzá.” (Így jártam anyátokkal)