Én igazán nem vagyok nagyravágyó. Na jó, talán kicsit mégis. Általában amit szeretnék megélni, azt előbb vagy utóbb megélem, valahogy mindig arra sodor az élet, hogy beteljesítsem a saját magamnak tett kívánságokat, ígéreteket és vágyakat... Csapongó gondolatok csitítása következik.
Ülök a szófiai reptéren, mikor ezt írom (spoiler: néhány nappal később fejeztem be, mint ahogy elkezdtem), és azon gondolkodom, hogyan jutottam el idáig egy ártatlan kirándulásból. Közel két évvel ezelőtt jöttem ki először ide, meglátogatni Marcust, akkor teljesen „mindenmentes” kapcsolódással, barátként, pihenni a műtétem után, és beszélgetni egy jót – így is történt ugye, egyikünk sem merte akarta feladni a köztünk levő törékeny barátságot azért, hogy utána kínlódjunk a 800 km-rel, ami köztünk van. Meg hát én akkor még menteni akartam a házasságom, így nem kezdtem semmi olyanba, amit megbánhattam volna. Akkor azt hittem, ez egy alkalomra szólt, talán jövőre majd megismétlem, de annyira bizonytalan voltam akkor magamban meg úgy mindenben, hogy nem mertem elhinni, hogy valaha visszatérek ide.
Most meg mi van? Kb havonta repkedek. Vagy Marcus repül haza, de többnyire én jövök, mert... mert én jövök és kész, nem mintha neki nem lenne könnyebb és nem járna kevesebb logisztikával, de nem ez a lényeg, tanulom a bolgárt, és jobb a helyszínen gyakorolni, mint otthon autodidakta módon tanulni. Itt kint rá vagyok kényszerülve sokszor, hogy beszéljek, mivel kevésbé frekventált helyeken, általánosságban elmondható, hogy a bolgárok mindössze 30%-a beszél angolul, a legtöbbször nem beszélnek külföldi nyelvet, így muszáj bolgárul elmakognom, amit akarok. Most már legtöbbször megértik.
Lassacskán elkezdtünk Marcussal is beszélni, megnyílni a másiknak, és rájöttünk, hogy egyikünk sem volt soha közömbös a másiknak, ezért nem is tartottuk olyan szorosan a kapcsolatot évekig. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna arra, vajon mi lehet vele. Ő is gyakran keresett, és többnyire nálam tette le a nehézségeit, a fájdalmait, csalódásait. Hasonló problémákkal küzdünk, éppen ezért tudjuk egymást lelkileg támogatni. Ebbe aztán belekapaszkodva, jött, ami mostanra elkerülhetetlenné vált.
Világéletemben álmodoztam arról, hogy international babérokra török, bár fogalmam sem volt, hogy kezdek ebbe bele. Aztán az élet dobta a lehetőségeket, én meg éltem vele, illetve próbáltam kihozva magamból a maximumot, megragadni azokat. Most a partnereim fele külföldi partner, a fizetésem egy részét külföldről kapom, részben külföldön tanulok, és úgy járkálok a reptéren, mint más emberek a vasútállomáson szoktak. Persze, ez leírva szépen hangzik, de ennek a hátterét is csak részben biztosítom. Mondjátok, hogy magas élet, meg jaj de felvitte a dolgom... azért ez nem ilyen egyszerű. Iszonyú sok lemondással jár egy ilyen életforma, és nagyon kemény mindenhol megfelelni. Mondjuk ettől függetlenül szeretem és most úgy érzem, nem szívesen adnám ezt fel. Minden nehézségével együtt szeretem, ezt a kettős életet, ezt az állandó mozgást, nyüzsgést, állandó tűzoltást az időpontokkal, a többnyelvűséget, a tanulást, mindent... És azért bevallom, az sem egyszerű, hogy 800 km-ről próbálok fenntartani egy kapcsolatot.
... és a repjegy is drága. Ha meg kocsival megyek, az kétszer, háromszor annyi, "kopik" a kocsi, és 10-11 órát vezetek egy seggel.
Van egy kávézó a reptér hátsó felében, ott szoktam ülni, amíg várok a beszállásra. Innen tökéletes kilátás nyílik a Vitoshára, nagyon szeretem. Az emberek jönnek-mennek körülöttem, de itt viszonylag kevés a nyüzsgés. Rákényszerülök, hogy használjam a bolgár nyelvet. A felszállópálya a másik oldalon van, de itt is sok gépet tologatnak, szeretem őket nézni. Mindig csodálkozom azon, hogy ezek a több tonnás gépek könnyedén szállnak a levegőben néhány órával később. Mi emberek hihetetlen csodákat tudunk alkotni, és mégis rombolásra használjuk az erőforrásainkat.
Közben azon gondolkozom, hogy mi jön most. El fogok költözni hamarosan, már ott vagyok gondolatban, hogyan fogom leszervezni, egyáltalán hogyan fogom otthon elmondani, mi zajlik most. Hogyan fogom elmondani, hogy Marcus létezik (már ha eddig még nem tudják elegen), hogyan fogjuk elmondani az ő családjának, hogy ismét az életében vagyok, hogyan fogjuk menedzselni a kialakuló mozaikcsaládot, hogyan fogja bírni a gyerekem és a Másik Felem (kell neki egy új fedőnév mostmár), és hogyan egyeztetjük össze a közös és a saját céljainkkal mindezt. Azon jár az agyam, hogy egy évig még minden így marad, és utána döntés elé állunk, mindannyian. Persze közben okolom is magam, hogy szétrobbant a családom, és nyilvánvaló, hogy nem Marcus hibája, hiszen ő közel s távol sem volt még, amikor én már eldöntöttem, hogy nem kívánom tovább fenntartani a dolgokat (kb. 4 éve akarok csak elválni). Sokszor érzem úgy, hogy az én hibám, hogy így alakult, ha türelmesebb, szebb, jobb, okosabb, háziasabb stb. lettem volna, akkor biztosan sikerül... Aztán jönnek a letargikus epizódok, és nem vagyok arról meggyőződve, hogy ha most elköltözöm, külön háztartásba, akkor ez nem fog kísérteni. Sőt. A depresszióm soha nem látott mélységekbe fog húzni, erre Marcus is próbál felkészíteni mentálisan, mert ismerve a múltamat és a depresszió által kiváltott reakcióimat, fél, hogy idegileg rámegyek. Mondjuk arra is rámennék idegileg, hogyha mindent így hagynék; ez is tarthatatlan állapot lett a végére.
Egy dolog biztos: a depresszió ellen az egyik legjobb megküzdési stratégiám a tanulás. Egy év múlva amúgy is szintet szeretnék lépni az egyik szakmámban, és így, hogy Marcus is kezd belemászni a dolgokba, látok is benne elég sok fantáziát. Végre nem érzem magam egyedül. Aztán egy év múlva majd meglátjuk, hogy alakultak a dolgaink...
