Mély témát hozok ma (szó szerint), ami érintett, illetve érint engem is. A depressziónak, szorongásnak számos megnyilvánulása lehet, ahogy a megküzdési stratégiák sem egyformák mindenkinél. A belső fájdalommal, belső harcokkal mindenki másképp számol le, ennek vannak egészségesebb és kevésbé egészséges formái. Minap Marcussal beszélgettünk ebben a témában, egészen pontosan egy veszekedés küszöbén voltunk, ahol ráeszméltem az egyik viselkedési mintájára így röpke 15 év után, így elkerültünk egy komolyabb veszekedést. Az ő stratégiája a düh, ő ebbe formálja át azt, amikor valami miatt nincs rendben saját magával, mondjuk stressz éri, vagy én vagyok aznap hisztisebb a kelleténél, ilyenkor dühössé válik és visszatámad. Az én megküzdési stratégiám más, és igazából még most is sokszor keresem az igazi utat, mert valahogy egyik sem vált be igazán.

Létezik egy olyan út, ami nagyon nem elfogadott a társadalom szemében, hiszen nem értik a működését. Sajnos én is jártam ezen az úton, és a megértés segített hozzá, hogy abbahagyjam. Ez az út az önbántalmazás útja, amikor valamilyen direkt módon fizikai fájdalommá próbálja a szenvedő személy átalakítani azt a belső feszültséget, belső fájdalmat, amivel maga már nem tud megküzdeni. (Ne felejtsük el, hogy valaki lemegy a terembe és fullba tolja a kretént a futópadon, valaki olvas, valaki alkoholizál, és sorolhatnám – itt most nem az ítéleteké lesz a fő szerep, sőt, ezen „szokás” mögé szeretnék nézni és segítséget szeretnék adni azoknak, akik ezzel küzdenek vagy a környezetükben észlelik valakin, hogy ezzel küzd.)

Hogy milyen hatások vezethetnek oda, hogy valaki az önbántalmazást választja? Gyakorlatilag bármi. Lehet egy olyan is, hogy állandó jelleggel piszkálják, bántják verbálisan vagy fizikailag, nemi erőszak áldozata, nem hallgatják meg, magányosnak érzi magát a problémáival stb.A lényeg, hogy ebből kialakul egy olyan hosszan tartó, mély belső fájdalom, amit már nem tud kezelni. Sokszor egyébként a közösségi média is hozzátesz, mindenkinek a tökéletes életét lehet látni, a sikereket, miközben ott van az illető egyedül, romokban, sikertelenül, és így még inkább feleslegesnek, selejtnek, problémahalmaznak ítéli magát, beindul az önbántalmazás spirálja. A többség megáll a mentális bántalmazásnál, de az érintettek kb 5-15%-a fizikai sebet is ejt magán.

Itt álljunk meg egy kicsit. Ne felejtsük el, hogy az önbántalmazás nem kizárólag fizikai! Ha azon kapod magad, hogy önmagad ostorozod, hogy béna vagy, nem szeretnek, erre se vagy jó, csúnya vagy, akkor ugyanúgy bántod saját magad, csak nincs látható nyoma. Felnőttek körében viszonylag ritka a fizikai önbántalmazás, tinik között gyakoribb. Persze tudják ők is, hogy ez nem jó, és próbálják rejtegetni, de egyszerűen valamiért nem képesek kifejezni, hogy segítségre szorulnak, vagy nincs kinek elmondani, akár a körülményeik miatt, akár azért, mert képtelenek szavakba önteni. Ilyenkor ez a fizikai megjelenés egy amolyan utolsó kiáltás, hogy valaki majd csak észreveszi, hogy bajban vagyok és segít, de legalábbis meghallgat.

A fizikai bántalmazás nem csak vagdosásban nyilvánulhat meg, bár ez a leggyakoribb. Az illető késsel, pengével, bármilyen más éles eszközzel vágást, sebet ejt a bőrén. De ide tartozik az is, amikor tűvel böködi saját magát, vagy üti magát, tépi a haját, éhezteti magát (anorexia is kialakulhat, az önképe ilyenkor már jelentősen torzul), vagy megégeti magát, akár cigicsikk elnyomásával vagy öngyújtóval, gyufával. A lényeg, hogy az önsebzéssel látható formába kerül a fájdalom. Míg a lelki fájdalmat nagyon nehéz megfogni és gyógyítani, a fizikai sebekre már megfelelő ellátást lehet nyújtani – ettől természetesen csak időlegesen enyhülnek a dolgok, de sokszor egy minimális enyhülés is sokat jelenthet.

Ha valaki eljut arra a szintre, hogy saját maga ellen fordul, ott sajnos komoly a baj, és nem érdemes elbagatellizálni a dolgokat. Ha észleljük ezt, biztosítsunk az illető számára támogató környezetet, ahol elmondhatja a problémáit. Ne akarjunk tanácsot adni, csak ha külön kéri azt. A legtöbb szülő egyébként borzasztó inkompetensen reagál, amikor észleli, hogy a gyereke bántalmazza saját magát, általában lebasszák, megbüntetik, holott abban a helyzetben ez a lehető legrosszabb, amit tehetnek. Ehelyett inkább az lenne a fontos, hogy úgy hallgassák meg a gyereküket, hogy ne bírálják őt, ne kicsinyítsék le a problémáit, hiszen oké, hogy felnőttként mondjuk egy nehezebb sulis időszak nem tűnik olyan eget rengetőnek, de ne felejtsük el, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, és amíg másnak a mi problémáink semmiségek, lehet, hogy nekünk viszont komoly fejtörést okoznak. Empátiával hallgassuk a másik felet, és próbáljunk úgy segíteni, ahogy az neki a legjobb lesz: a fenti példánál maradva, a nehezebb sulis időszakban könnyíthetünk a házimunkán, vagy leülhetünk segíteni neki a tanulásban és a projektekben, ha tudunk, de legalábbis csendes, nyugodt környezetet biztosíthatunk ahhoz, hogy produktívan tudjon tanulni a közelgő vizsgáira. (Vagy eleve ne helyezzünk szerencsétlen gyerekre akkora nyomást, amit nem bír el a túlzott teljesítménykényszerrel.) Senki nem szeret szembesülni azzal, hogy valahol hibázott, de szülőként a mi felelősségünk, hogy a gyerekeink jó hangulatban, jó lelkiállapotban váljanak felnőtté, és ehhez nem elég az, hogy anyagilag megadunk nekik mindent. Az elhanyagolás lelki is lehet, és főleg a lelki-mentális elhanyagolás miatt küzdünk ennyiféle problémával felnőttként, mint depresszió, önbizalomhiány, és még hosszan sorolhatnám.

Ha te vagy az, aki bántod magad: te is tudod, hogy nem ez a megfelelő megoldás. Merj segítséget kérni! Ha nem a szüleidtől, akkor barátnőtől, ismerősöktől, tanároktól, iskolapszichológustól. Ezer százalékra mondom, hogy kell, hogy legyen valaki a környezetedben, aki tud neked segíteni, legalább annyival, hogy meghallgat, és tanácsot ad. Ne add fel! Ja és persze próbálj meg egy másik megküzdési módszert keresni, például járj el edzeni, olvass, válassz egy hobbit, ami feltölt, tanulj (nekem egyébként ez a megküzdési stratégiám), vagy kezdj bármibe, ami feltölt és pozitív érzéseket generál benned.

Amiért én bántottam magam: érzelmi elhanyagolás, pánikrohamok, mély depresszió miatt. Nem hallgattak meg, amikor megpróbáltam beszélni arról, hogyan érzem magam, emiatt magamba fordultam, és idővel már a barátaimnak sem mondtam el semmit. Nem mondtam el, hogy fizikai és verbális erőszak áldozata vagyok, nem mondtam el, hogy anyámtól hányszor kaptam meg, hogy értéktelen vagyok, hogy nem ér semmit, amit csinálok, vagy hogy tehetségtelen vagyok. Még akkor is az én nyakamba varrták a dolgok negatív kimenetelét, amikor nem volt közöm hozzá: amikor az exem megerőszakolt, az is az én hibám volt, hiszen "nem adtam meg neki, ami jár". A fizikai sebek valamennyit enyhítettek azon, hogy mennyire fájt belül az, hogy egyedül éreztem magam, kevésnek éreztem magam ahhoz, amit csináltam, és mivel nem beszéltem, senki nem tudta, mivel harcolok meg minden nap. Amikor próbáltam elmondani valakinek, csak annyit kaptam vissza, hogy de hát nincs is okom panaszra, hiszen megvan mindenem, amire szükségem van (és itt az anyagi körülményekre gondoltak elsősorban, a lelki eszükbe sem jutott). A sikereimet nem ünnepelte senki, mintha "alap dolog" lett volna, hogy megcsinálok egy nehéz projektet, vagy hogy szakma nélkül is kicsempézek egy fürdőszobát meg beépítek egy kandallót. Ez tovább görgette a spirált, mert hogy is panaszkodhatnék én bárkinek, ha mások sokkal rosszabb helyzetből indultak és mégis képesek megküzdeni a nehézségekkel? Tehát biztosan velem van a baj. Én többnyire a vágást választottam, de volt, hogy addig szórakoztam az egyik vasúti hídon (kis patak fölötti híd, nem túl magas, hintáztam a korláton, próbálgatva, milyen lenne, ha egy magasabb hídról lezuhannék), hogy leestem és eltörtem a karom. Hozzáteszem, hogy így felnőttként is elkövettem nemrég a fizikai önbántalmazást, és ez volt az, amit felismerve ráeszméltem, hogy el kell mennem onnan, ahol vagyok. A házasságunk utolsó 4-5 évében ugyanezt a lelki elhanyagolást éltem meg, mint amit fiatalabb koromban, és ismét önmagam ellen fordultam. Egyébként az, hogy nem akartam elfogadni a kezelést, az is egy ilyesmi dolog volt. Nem beszélhettem meg a dolgaimat a Másik Felemmel, mert hiába akartam neki elmondani, nem hallgatott meg nyitott füllel, nem értette, mi a problémám, hiszen minden tökéletes, van házunk, van gyerekünk, van két kocsink és jól keres, én amúgy nem, de ő igen... Aztán az első vágás után, amit a combom belső felén ejtettem a házassági évfordulónkon, amikor mások általában örülnek egymásnak, és nekünk is ezt kellett volna, ehelyett végig veszekedtük az egészet és négy napig nem szóltunk egymáshoz, azonnal megálljt parancsoltam magamnak és elkezdtem keresni a kiutat és más megküzdési stratégiákat is bevetettem. Most szerencsére nagyjából jó, ami meg van, azzal meg képes vagyok elbírni önbántalmazás nélkül is. A mentálisról még nem szoktam le, de jó úton haladok, és Marcus is sokat segített és a mai napig segít abban, hogy vele mindent kibeszélhetek, a legmélyebb, legsötétebb pontokig.

Beszéljetek róla!

(Minden, a témához kapcsolódó hozzászólást a téma szenzitivitása miatt most kizárólag privát üzenetben fogadok.)