Eljött az idei ősz és az idei szófiai látogatásom. Nem vártam annyira, mint a tavalyit, ezt őszintén megmondom. Ismerős terepre mentem, de azért picit mégis izgalommal gondoltam rá, hiszen volt benne egy rész, amit nagyon szerettem volna megélni: egy kirándulás egy barlanghoz.
A repülő késett két órát, már ez gyanús lehetett volna. Spoiler, aki még nem tudja: ezen a kiruccanásomon semmi nem úgy történt, ahogy kellett volna. Engem kint vártak a reptéren, Marcus és egy ismerőse, nevezzük most V-nek. Elvittek engem Marcushoz, majd elmentünk kajálni. Ekkor csatlakozott hozzánk egy magyar srác is, így immár négyen mentünk tovább szórakozni.
Azt gondoltam, valami pubba megyünk, kiindulva abból, ami itthon van, ezzel szemben egy olyan helyre mentünk, ahol legalább 12 biliárdasztal volt, és interaktív asztalok, amiken lehetett egymással játszani. Zene szólt, és lehetett inni is, mármint alkoholt. Ilyen játéktermekből több is van a városban, nem csak a klubok és a pubok vannak, mint lehetőség. Nekem ez nagyon szimpatikus volt. Az egyik játékban rommá vertem a többieket. Aztán hazamentünk, és másnap elindultunk a barlanghoz.
A barlang, a Prohodna egy olyan geológiai képződmény, aminek kialakulásával nem untatnálak titeket, engem érdekel a geológia, ezért én nagyon jól elvoltam magamnak. Minden érdekes volt, a növényzet, a kialakulás, a sziklafal, a kövek, a cseppkövek a falon, a dendrites mészkő, egyszóval mindent megnéztem, mindent fotóztam. Nem is volt semmi gond egészen addig, amíg... Marcus el nem esett.
Először kiröhögtem, majd mikor rájöttem, hogy ez bizony nem vicc, akkor hívtunk mentőt. Gyerekek, esküszöm, a magyar egészségügynél is van rosszabb! Bulgáriában ne kerülj kórházba, főleg nem akkor, ha nincs health insurance-d. A mentő nem vitt el minket Szófiába, mert „még mennek máshova”, de legalább kivittek minket a barlangból, majd miután Marcust betuszkolták a kocsiba, amivel mi jöttünk idáig, magunk mentünk vissza a városba. A helyi sürgősségi egész kulturált volt, de elég sokat vártunk. Hajnali 1 körül értem vissza Marcus lakására, ahol egyedül töltöttem az elkövetkező pár napot. Szörnyű érzés volt.
Képzeld el: ott vagy egy lakásban, amihez van ugyan kulcsod, de fogalmad sincs, veszély esetén merre menj vagy mit csinálj. Van melletted egy óriási kutya, pedig alapból nem igazán kedveled a kutyákat. (Neki legalább a srácok gondját viselték, neked csak kerülgetni kell meg néha megvakarni, mert ő viszont téged nagyon kedvel.) Kosz van, takarítasz. Nem beszéled a nyelvet, nem tudsz úgy lemenni a boltba, hogy elintézd a dolgaid egyedül, noha beszélsz angolul, de még azon is félsz megszólalni, tekintve, hogy angolul jól beszélő barátaid sem mindig értenek meg téged, és ha hirtelen kell mondanod valamit, nem jutnak eszedbe a szavak. Nem ismersz senkit, egyetlen emberre vagy utalva, aki kórházban van, ahova fogalmad sincs, hogy jutsz el. A többieket nem ismered, de kénytelen vagy megbízni bennük. Pánik gyötör, egyedül lenni is félsz, a kanapéról kimenni a folyosóra alig mersz, minden zajra összeugrasz, felébredsz éjszaka, nem alszol, mert stresszel az egész történet, közben tartsd a lelket a barátodban, meg próbáld meg nem halálra aggódni magad, és viselkedj úgy, mintha nem lenne semmi problémád, mert félsz, hogy beégsz előttük, és mindezt megpróbálod tanulásba fojtani... Hát így éreztem én magam.
V sokat foglalkozott velem, munkaidőben is elég sokat beszélgettünk. Mivel neki volt kocsija, én pedig egyedül nagyjából a vécére se találtam volna el, ő járkált be Marcushoz. Én kitakarítottam Marcus lakását, vettem egy kevés kaját, mostam, és a napjaimat azzal töltöttem, hogy felkészültem a közelgő anatómia és latin vizsgámra. Az estéket kint a városban töltöttük, sétáltunk, fotóztunk, drónoztunk, beszélgettünk. Nagyon, de nagyon sokat.
V kicsit fura pozícióba került az életemben. Nos, én szeretem az intelligens embereket, és szeretek olyanokkal beszélgetni, akikben van valami plusz az átlaghoz képest. Vele is ez történt. Tetézte az is, hogy ő nem magyar. Az idegen kultúra, a más gondolkodás, az új impulzusok egyre inkább felkeltették a kíváncsiságom a bolgár kultúra iránt. Az utolsó két napomat azzal töltöttem, hogy megpróbáltam memorizálni néhány alap bolgár kifejezést, ám amikor villogni akartam volna vele, bizony összeféltem magam, és meg sem mertem szólalni.
Nagyjából ekörül határoztam el, hogy akárhogy is, de én bizony megtanulom ezt a nyelvet.
A negyedik kint töltött napomon, amikor hazaértem, akkor olvastam el a leleteimet, amiket napközben küldtek a klinikáról. Megint P4 lett a rákszűrésem. A dokimat másnap felhívtam, azt mondta, még egyszer szeretne megműteni, lehetőleg minél hamarabb, és még a héten menjek vissza egy ultrahangra és vérvételre is.
Az ötödik estémen úgy mentem haza, hogy Marcussal összevesztünk – utólag kiderült, hogy félreértés volt az egész, ráadásul rá is segítettek, hogy félreértsük egymást. Nem köszöntem el tőle. Ez annyira bántott, hogy az egész repülőutamat végig sírtam. Bántott a lelkiismeretem. A 15 éves barátságom megy tönkre amiatt, mert hülye voltam?
Amikor hazaértem, szinte már „szokás szerint”, de továbbra sem találtam a helyemet. Sőt, egyre inkább úgy éreztem, nekem már máshol van a helyem. Talán az is benne volt a pakliban, hogy nem köszöntem el, mikor eljöttem, talán az is, hogy végre valamiben-valahol fontosnak éreztem magam, talán az is, hogy nem akartam szembenézni azzal, ami jött, amiről a leleteim átolvasása után már tudtam, hogy szembe kell néznem vele...
