Mielőtt folytatnám a mesélést, ha már kapok néha kérdéseket, amiket többen is feltesztek, talán egy hosszabb hangvételű, gondolatébresztő írás keretében is közzétehetném ezeket itt a blogon. Ha már egyszer blogolok...

Nemrégiben volt egy új vendégem, aki hasonlóképp később kezdte-folytatta tanulmányait, mint én. Meglepő egyébként, hányan vagyunk olyan helyzetben, ahol a család a háttérből nem igazán mutatott támogató magatartást, és most nem feltétlenül arra gondolok, hogy nem fizette a gyereke tanulmányait, hanem arra is, hogy a kamaszgyerek érzelmi szükségleteit teljesen figyelmen kívül hagyták. A gyerek életében a legviharosabb időszakban meg nem kapott érzelmi támogatás súlyos problémákat képes okozni, és az első, ami a legszembetűnőbb, hogy a tanulást elhanyagolja.

Mielőtt jönnek a véranyák megkövezni: nem, valóban nem volt még kamasz gyerekem, viszont volt kamaszkorom, és el tudom mondani, pontosan mire lett volna szükségem. Ahogy elmondtam akkor is, csak mindenki leszarta.

Tehát ez a vendégem is elmesélte, hogy később fejezte be az iskolát, mert felnőttként, munka mellett küzd azért, hogy elérje az álmait. Elmeséltem neki az én sztorimat, hogy én hogyan lettem az, aki most vagyok, és mennyi év munkám van abban, hogy azt tanulom, amit tanulok. Ilyenkor egyébként mindig meglepődnek, hogy hogyan volt ennyi kitartásom mindehhez? Hogy sikerült mindössze 12 év alatt leérettségizni, szakmákat szerezni és megtanulni ennyi nyelvet?

Egyrészt kellett ehhez egy támogató férj – mint már mondtam, annak ellenére, hogy párkapcsolatban/érzelmi támogatásban nem igazán jeleskedik szegény, emberileg viszont nagyon normális és támogató a férjem, és éppen ezért hálás is vagyok neki, mert nélküle ez azért jóval később sikerült volna -, másrészt pedig egy jó nagy adag kitartás is kellett hozzá. Amikor éjjel 11-kor még a tételeimet írom, és másnap reggel a vonaton már azokat olvasom, mert rengeteg a lexikális tudás mennyisége, amit elvárnak, akkor azért az ember fejében megfordul, hogy hát a büdös picsának csinálom én ezt?! Meglehetősen szar az is, amikor nem tudsz elmenni a barátokkal leereszteni kicsit, mert az jár a fejedben, hogy ott a két könyvnyi tanulnivaló, egy hét múlva meg írsz belőle. Vagy amikor reggel korán nekiállsz a munkádnak, elrohansz délután suliba, majd hazaérsz este és befejezed azt a munkát, amit napközben nem tudtál, és már arra nem marad időd, hogy a kislányodat megfürdesd, mert mire oda jutsz, már rég alszik. De én azt gondolom, hogy az ember nagyon sok dolgot kibír, ha ki akar bírni, ha van célja. Az önfejlesztés pedig egy olyan cél, amit mindenkinek kellene valamilyen szinten űznie. Nem feltétlenül így, ahogy én, mert ez már-már súrolja az egészségtelen kategória határát, de azért valamit, valahogy mindig érdemes.

Persze, űzzük mi amúgy is ezt hétköznapi szinten, például megtanulunk egy új receptet, vagy kipróbálunk és mesteri szintre fejlesztünk egy hobbit, de ezen kívül szerintem a tanulás is egy fontos dolognak kellene legyen az ember életében. Akár nyelvekről, akár szakmáról vagy valami kiegészítő tudásról legyen szó (szakma mellé szerzett kiegészítő oklevél, egynapos továbbképzések, tanfolyam, ilyesmi), időnként jó, ha csinálunk egy ilyet, mert kell a fejlődés. Ha megragadunk egy szinten, akkor elmegy mellettünk az élet, elmaradnak a sikerélmények, és egy idő után azt vesszük észre, hogy pl. hiába van 20 éves szakmai tudásunk egy adott dologban, állandóan elküldenek a munkahelyekről. Hiszen azóta elment mellettünk az idő, nem vagyunk naprakészek az újabb fejlesztésekben, nem tudunk lépést tartani az újdonságokkal. Inkább keresnek helyettünk egy olyat, aki friss tudással rendelkezik.

Egyik matematika tanárom mondta anno ezt nekünk:

„a tudás az egyetlen, amit soha senki nem vehet el tőled. Mindent elvehetnek, a házadat, a családodat, a pénzedet, de a tudás az, ami megmarad.”

A másik nagyon fontos dolog, hogy – más fontos tényezők mellett – az agy folyamatos „tornáztatása” csökkenti a demencia kialakulásának esélyét. Nekem ez egy nagy félelmem. Látom, hogyan képes megkeseríteni egy demens idős ember a családjának életét, és én ezt nem szeretném. „Belülről” nézve is, rémisztő lehet egy olyan alternatív valóságban élni, ahol mindenki ellenség, és nem tudod elhinni, mert az agyad miatt nem ezt látod, hogy egyébként nem akar senki sem bántani, nem akar a saját gyereked megölni. Vagy amikor úgy érzed, hülyének néznek, mert te úgy emlékszel, hogy megtörtént/elmondta, és ő váltig állítja, hogy nem. „Belülről” nem érted, miért kezelnek úgy, mint egy hülyegyereket, hiszen minden normálisnak tűnik – a szellemi hanyatlást, az őrületet, vagy más mentális diszfunkciót „belülről” nem lehet felismerni, mert a benne élőnek az a természetes állapot -, kívülről pedig azért ijesztő, mert a korábban értelmes, kedves rokon egyszeriben mindent támadásnak vesz és „kitalál dolgokat”, amik meg sem történtek. Nekem nagyon ijesztő belegondolni, hogy másnak ilyen módon a terhére lehetek öregkoromban, megkeserítem a gyerekem, gyerekeim napjait, vagy hogy egyáltalán egy, mások szemében rosszindulatú töpörödött öreg néni lehetek, akit mindenki messzire elkerül. Kösznem.

A szellemi tréning, legyen az egy keresztrejtvény vagy egy hangszeren való játszás, a lényeg, hogy szellemi aktivitást, figyelmet igényeljen, segíthet abban, hogy lassítsuk az elbutulási folyamatot. Ha beszűkül a világ, beszűkül a gondolkodásunk is. Egyszerűen ellustul az agyunk. (Konyhanyelven fogalmazva.) Több cikk is fellelhető a neten erről, érdemes elolvasni a rizikófaktorokat is, és azt is, mivel előzhetjük meg, vagy legalábbis lassíthatjuk drasztikusan a kialakulását.

Miben érdemes fejleszteni magad? Szinte bármiben. Nem csak abban, amiből később (több) pénzt tudsz keresni, hanem akár abban is, ami „csak” örömet okoz, mint egy hobbi. Szakmailag az újdonságok, új eszközök, technikák használata jelenthet előrelépést, vagy akár egy új szakma megszerzése, aminek nem feltétlenül kell kiegészítenie a meglévőt, lehet ez teljesen ellentétes is vele. Nyelvtanulás is elég hasznos, főleg itt Kelet-Közép-Európában, ahol ritka nyelveket beszélünk. Az angol nyelv használata ma már alapnak számít, de egy német, spanyol, orosz, olasz vagy francia emellé mindig keresett lesz. Mindig keresni kell valami újdonságot, amivel kiléphetünk a komfortzónánkból, és kellően megdolgoztathatjuk az agyunkat. A sikerélmény mellett a világnézetünk, gondolkodásmódunk is megváltozhat.

Én miben szoktam fejleszteni magam?

• nyelvtudás

• szakmai tudás a meglévő szakmáimhoz

• művészetek, új technikák

• testedzés – bár ez jelenleg kissé elmaradt, mert nyáron mindig nagyon sok a munkám

• autóvezetés – igen, még egy hivatásosnak is mindig van hova fejlődnie!

• emberi kapcsolatok, az emberi reakciók megértése – Aspergerrel élőknek ez némileg tudatos munkát igényel, nem ösztönösen jön.

Az önfejlesztés hasznos dolog, és én mindenkit csak buzdítani tudok rá. Az élet amúgy is örökös tanulás, miért ne hozhatnánk ki belőle kicsit többet is? Legyél több, mint ami most vagy!