Nemrégiben eljött az az idő - és őszintén teljesen meg is feledkeztem a fordulónapról - amikor elmondhatom, hogy 10 éve már, hogy nem dohányzom.
Azon gondolkoztam, hogy valamiképp megünnepeljem-e, aztán rájöttem, hogy annyira hétköznapivá vált számomra ez a dolog, hogy nemhogy ünnepelni, de sokszor még beszélni se beszélek róla. 10 év távlatából az az elképzelhetetlen, hogy valaha dohányoztam, pedig egészen sokáig űztem ezt.
(Kép forrása: Aurora Designs)
Azért mégis jó megemlékezni róla, és nem azért teszem, mert hiányzik, hanem azért, mert anno azt hittem, soha nem fog sikerülni. Nagyon sok sikertelen leszokási kísérletem volt. Sőt, nem is igazán vettem komolyan, mindaddig, amíg el nem kezdett nagyon fájni a tüdőm egy felülfertőződött bronchitis miatt.
Akkor megmondom őszintén, megijedtem. Aztán elhatároztam, hogy akkor bizony leteszem, legkésőbb a 4 hónappal később megtartott esküvőm napján. Aztán elolvastam Allen Carr könyvét a dohányzásról, és logikával végiggondoltam: minek várjak tovább? És egy januári napon egyszerűen csak letettem a cigit. Vele együtt a kávét is egy jó hosszú időre, mert féltem, hogy a kávé miatt nem bírom majd ki, hiszen minden függő tudja, hogy a kávé mellé cigi dukál.
Ahogy letettem, jól emlékszem rá, már aznap kaptam a munkatársaktól a gúnyos megjegyzéseket. Én pedig magamhoz vettem a fekete teámat és azt szürcsölgetve, ugyanúgy kimentem, csak egyszerűen nem gyújtottam rá. 4 nappal később a krónikus fáradtság is elmúlt. 2 héttel később olyan ízeket kezdtem el érezni, amik létezéséről nem is tudtam. Aztán végül úgy maradtam... ennek 10 éve, és sokszor riogattak, hogy úgyis visszaszoksz, ilyen munka mellett, majd a mentőn, majd az első halottnál stb... és sosem szoktam vissza. Nem vonz, nem hiányzik. Nem egy leszokott doháyos vagyok, hanem egy nemdohányzó ember.
És azt hiszem, talán ebben van a sikerem kulcsa: hogy nem akként tekintek magamra, mint egy dohányos, aki éppen nem szív, hanem úgy, hogy nemdohányzó vagyok.
Persze lehet itt védeni a mostanában divatos hevítőket, de a bennük található propilén-glikol miatt ez sem egy egészséges alternatíva. Maximum nem olyan szagos, mint a hagyományos cigaretta. A testünket károsító hatásukban nincs nagy különbség.
Nem kampányolok a leszokás mellett, mindenki azt csinál, amit akar. De a teljességhez hozzátartozik, hogy jómagam sokkal jobban érzem magam, mióta megtettem, és ha a véleményemet kérdezitek, akkor csak javasolni tudom mindenkinek.
Ami nem válik be, ha le akarsz szokni:
nikotintartalmú segédeszközök (tapasz, rágó stb)
e-cigi
más függőség felvétele
"csak egyetlen szál most kivételesen a buli/idegesség/bármi más kifogás miatt"
alkohol (mert mellette kívánni fogod és lazább lesz az akaraterőd is)
Annak, aki megpróbálja, sok sikert kívánok!
A vaslánc szétszakad, mert vas, de az ember nem enged, mert ember! - Lázár István
Hazudtam. Éveken át hazudtam nektek, mindenkinek. Ez a súlyos teher nyomja a vállam, és már nem bírom, hogy magamban kell tartanom. Ezért úgy döntöttem, így záróvizsga előtt egyetlen nappal, coming out-olok.
Ha bárkinek bármi kínja, baja volt az elmúlt 8-9 évben, időpont átrakás, vagy csak apró szívesség, esetleg elvitte valamilyen cuccomat, amiért nem kértem pénzt, akkor mindenért vagy Snickers-t, vagy mogyorós Milkát kértem cserébe. Volt olyan, hogy 4 nagy tábla Milkával mentem haza meg vagy 5-6 Snickersszel... Hegyekben állhat itthon a mogyorós Milka, gondolhatjátok, sőt, azért is vagyok ilyen dagadt, mert állandóan csokit zabálok... közben a szomorú igazság nem ez.
Valójában nem is eszek annyi csokit. Hegyekben áll a csoki itthon, ez tény, de nem azért, hanem azért, mert nem fogyasztom el. Heti 2-3 kocka csokit eszek meg, na jó, nagybetűs napok előtt elmegy az fél táblának is, borral, de az egy másik történet... a gyerekem is nagyjából ennyit fogyaszt (mármint csokit és nem bort); de a lényeg:
Én valójában NEM SZERETEM a mogyorós csokit.
Sőt, a mogyorót sem. Igazából a túl édes csokit sem. Huh, kimondtam... most várok, hogy jöjjön az apokalipszis. De akkor miért kértem mindig mindenkitől mogyorós csokit?
Prózai oka van: Exférj miatt. Ő ugyanis szerette, de sose vett magának (eleget). Én pedig mi mást kérjek? Mindenem megvan, megvolt, amire szükségem volt akkoriban. Most is megvan, most amúgy pénzre van szükségem egy nagy összegű adótartozás miatt, de azt is felgöngyölítem lassan. Így mindig, amikor szívességet tettem, kértem is valamit, kaptam is valamit, mégis könnyebbnek érződött mindenki számára, hogy az adott dologért cserébe történt valamilyen csekély ellenszolgáltatás is. Egy tárgyra cserélés nem tűnik annyira markáns dolognak, mint pénzre cserélni valamit, és jót is tettem, mert Exférj is örült a potya csokinak, és én is örültem, hogy csendben van legalább ő örül.
Most is többnyire mogyorós csokit kérek, és ugyanúgy Exférjnek juttatom el (még mindig jó a kapcsolatunk), de előfordul már mosószer, papírtörlő, kávé és tea is is a kívánságlistán. Nem nehéz engem boldoggá tenni, apróságoknak is tudok örülni, ráadásul megkönnyíti a dolgom, hogy mindig van itthon valami kis plusz.
De hogy melyik édesség a gyengém? Ezt nem fogom elárulni soha senkinek. Megkockáztatom, hogy talán még Marcus sem tudja...
A napokban beszélgettem valakivel, sőt, igazából többetekkel is, és már egy ideje érik bennem ez a poszt, szóval úgy döntöttem, eme napfényes délutánon tollat billentyűzetet is ragadok, és legépelem kavargó gondolataimat fenét, pontosan tudom, mit akarok írni, de már napok óta próbálom szavakba önteni és nem egyszerű.
Ez NEM egy egészségügyet lejárató vagy felemelő poszt lesz, ha ilyesmire vágysz, akkor rossz helyen vagy. Nem tisztem és hivatalosan nem is tehetném meg, hogy arról írjak, mi a véleményem a munkáltatóimról, tudjuk a hiányosságokat, én látom az előnyöket is (Bulgáriához hasonlítva például kifejezetten csak előnyünk van!), de most nem erről szeretnék beszélni. Nem is arról, miért jó az orvosi ügyelet, vagy mi hasznunk van nekünk. Mégis köze lesz hozzá, hiszen a különböző ügyeleteken eltöltött időm hozzáadott a világlátásomhoz, nagyon is sokat.
Alapvetően én többnyire halottazni járok. Ezen sokan meg szoktak lepődni. Igen, kell hozzá gyomor is néha, meg kell hozzá „fapofa”, mert néha vannak olyan különös halálok, amik megviselnek, de akkor is menni kell tovább, mert utána kimész Kati néni fájó derekát meginjekciózni, és ott nem borulhatsz be amiatt, mert azelőtt egy olyan helyszínen jártál, amilyenen... vagy épp ritka eset, de segítséget nyújtasz egy újraélesztésnél, ami sikertelenül zárul. De kimész az öngyilkoshoz, a balesethez, a szociális otthonba, szóval elég sok helyen és sokféle körülmények között fordulok meg. Nem egy hálás feladat, de megvan a... hm, lehet mondani ilyen esetben, hogy pozitívuma anélkül, hogy morbid lennék? Nem tudom. Mindenesetre időnként egy-egy különös halál vagy körülmény után elgondolkozik az ember.
Sokszor jártam olyan helyen, ahol omladozó házba belépve por és kosz mindenhol (tehát alapvető igényesség hiánya), de akkora tévéjük volt, mint nekem a kanapém. Vagy máshol, ahol a szerény körülmények ellenére is takaros, tiszta ház fogadott, és az elhunyton látszott, hogy utolsó pillanatig gondozták. Vagy ahol gazdagék már az örökségen beszélgettek a még szinte ki sem hűlt test fölött. Megannyi sztereotípiát láttam a saját szememmel, és az ellenkezőjét is. Szerencsére ezek a kiugró sztorik a ritkábbak, de van ilyen is bőven. Vagy amikor egy hete már nem él az illető, és senkinek nem tűnik fel a hozzátartozók közül, az is beszédes.
És akkor azt kérdeztem meg magamtól, hogy így akarok majd én is elmenni? Hogy egy hét után a tűzoltók törik rám az ajtót, mert a családom annyi figyelmet sem fordít rám, hogy néha felhívjon, hogy élek-e még? Nyilván oka van annak, hogy nincs meg a kapcsolat, a szoros viszony, és ezt az okot szeretném én nem elkövetni majd a gyerekemmel.
Aztán elgondolkoztam azon is, hogy hány meg hány ember él nálam sokkal, lényegesen sokkal rosszabb körülmények között? Hány embernek van például felújított otthona (oké, papíron nem az enyém, mert albérlet, de rendezett, szép körülmények között élek)? Hány embernek van a lakásban tévé, vagy számítógép? Látom azt is, hogy milyen hozzávalók, félkész ételek vannak otthon, milyen anyagi helyzetben van az illető. És sírunk, kesergünk valamin, állandó jelleggel, holott egészségesek vagyunk, megvan mindenünk, tető van a fejünk fölött, tiszta ivóvizünk van (és ez fontos! A világon ma az emberek 26%-ának nincs lehetősége tiszta ivóvízhez hozzáférni! Még egyszer mondom, az emberek NEGYEDE nem tud tiszta vizet inni!), van otthon étel, van munkánk, van családunk... és mégis kesergünk, hogy most ez szar, az szar, ki mivel bántott meg, holott a problémáink nagy részét mi magunk generáljuk.
Valójában a problémáink felét mi nagyítjuk fel, és adunk neki túl nagy jelentőséget. Mi változik, ha nem a legújabb okostelefonod van, hanem egy korábbi modell? Oké, kivéve, ha fejlesztő vagy, máskülönben nem annyira fontos ez. És itt most nem a valóban komoly tragédiákra gondolok, mint egy gyermek vagy szülő elvesztése, vagy ilyesmi, hanem a mindennapos szarságok. A haragtartás. A vitatkozás. A veszekedések, viták nagy része is azért alakul ki, mert sokszor félreértjük egymást, nem figyelünk a kommunikációra, és balhét szítunk abból is, hogy „légyszi mosogass el”. És sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon miért? Unatkozunk talán? Túl nyugodt az életünk? Irigyek vagyunk másokra, mások sikereire, de magunk nem teszünk bele áldozatot, és egyszerűbb emiatt gyűlölködni? Igazából nem tudom a választ erre a kérdésre, de nagyon keresem, és elsősorban magamban keresem, mert magamon tudok változtatni, másokon nem, és az nem is az én feladatom. Keresem, hogy én miért generálok problémát ott, ahol nincs. Hogy nekem miért esik (esett) nehezemre felismerni, hogy mennyi áldás is van az életemben. Hogy miért nem tudtam örülni annak, amim volt, és miért nem tudtam becsülni a lehetőségeimet.
Rendben lenni magaddal is művészet, és azt hiszem, ezt tanultam leginkább meg az ügyeleten. Hogy hogyan legyek rendben magammal, hogyan értékeljem mindazt, ami körbevesz, és felismerjem, hogy valójában nem is annyira rossz nekem, nekünk. Ma már minden nap emlékeztetem magam arra, hogy van rosszabb, és hálás vagyok azért, amit megtapasztalok, még akkor is, ha néha nehéz a szituáció. Hálás vagyok azért, akik mellettem jönnek az úton, akkor is, ha idővel külön válunk. Hálás vagyok minden jó és rossz tapasztalatért, mert általuk lettem több, jobb, okosabb, és rutinosabb. Hálás vagyok a betegeinknek is, akik megosztják velünk a történeteiket, akár mintegy megemlékezve az elhunytról, és ebből is sok tanulságot, apró kis morzsát be tudok építeni abba, ahogy látom a világot.
Mert alapvetően a világunk egy csodás hely. Mi magunk tesszük pokollá magunknak, azzal, ahogy gondolkodunk a dolgokról. De szerencsére megvan a lehetőségünk, hatalmunk, hogy válasszunk, hogy pokolként éljük meg, vagy megalkotjuk benne a magunk kis béke-szigetét.
Tehát üldögéltem a kanapén, teát szürcsölve, még megcsináltam a szabadságom előtti utolsó vendég körmeit, és azon elmélkedtem, hogy mi a nyavalyát fogok kezdeni magammal itthon 10 egész napig, munka nélkül? Merthogy a beosztásomat és mindent is úgy írattam meg, hogy én most kint leszek. Az ember tervez, de mások mindig felrúgják, és most meredtem csak magam elé, és próbáltam valahogy legalább gondolatban kitölteni a napjaimat.
A tanulásra esett a voksom, de mivel tudtam, hogy tanulni 10 napig biztosan nem fogok, így játékokat kerestem magamnak a neten. Kitakarítottam a lakást. Fényesre simogattam a macskákat. Délutánra már rettentően untam magam. Ekkor csörrent meg a telefonom.
Laza 4 óra beszélgetés után, egy újabb adag teával a kezemben odaböktem Marcusnak: lassan indulnom kellene a vonathoz, ha most a repülőre mennék. Sajnálta a történteket és újra bocsánatot kért. Aztán beszélgettünk tovább, én meg pakolásztam a könyveimet, miközben az egyikből kiesett egy közös fotónk.
És akkor elszorult a torkom. Az elmúlt nem egész 16 órában legalább nyolcszor bocsánatot kért, keres, hív, érdeklődik, hogy vagyok. Láttam a tenni akarás szikráját, és akkor felcsattantam a telefonba, kevésbé szofisztikált módon, és megmondtam neki a véleményét, hogy márpedig ő éjjel fél egykor, a landolásom idején kurvára ott fog állni a reptéren, majd rávágtam a telefont, és villámsebességgel pakolni kezdtem, hogy elérjem a vonatot. Na most én nem tudok futni; ha engem futni látsz, fuss te is, mert óriási a baj... de akkor futottam. Az járt a fejemben, hogy még ha minden rosszul is alakul, akkor is haza tudok jönni két nappal később a hétfői géppel, és gyorsan lecsekkoltam, hogy még mindig csak pár ezer forint arra is a jegy, de nem hagyhattam veszni ezt az egészet, amit eddig felépítettünk.
Ez volt az az alkalom, mikor egy barátnőm is jött, hiszen egyik kedvelt együttese azon a hétvégén adott koncertet Szófiában, erről már korábban tudtam, mert a jegyeket is direkt egymás mellé foglaltuk le. Így nem volt olyan unalmas az utazás, mint szokott lenni. Nagyon sokat nevettünk, és bár halál fáradt voltam, mivel nem aludtam sokat az előző éjjel, így is jó volt a hangulatom. Féltem viszont attól, amit majd tapasztalni fogok.
Mikor megérkeztünk, taxiba ültünk, szokás szerint, majd elvittük a barátnőmet a szállására, mi pedig Marcussal ketten hazamentünk. Ültünk a sötét szobában és beszélgettünk hajnalig. Végig sapka volt a fején. Láttam rajta, hogy nagyon bánja, és ezt többször ki is mondta. A sötétben lebányásztam a fejéről a sapkát, de mire reggel felébredtem, már újra visszavette.
Aztán rájöttem, hogy előbb vagy utóbb szembe kell néznem a félelmeimmel, a traumáimmal, a múlttal, ezért leültettem, hogy elmondjam neki. Felidéztem magamban a történteket, majd levettem a sapkáját, megsimogattam az arcát és azt mondtam: te nem ők vagy.
Akkor, ott egy olyan oldalamat találtam meg, amiről azt hittem, hogy soha nem is létezett. Erősnek éreztem magam, és mintha megsemmisült volna bennem minden fájdalom, ami a múltnak azon részével volt kapcsolatos: a szégyen a régi, már legyőzött függőségem miatt, a szégyen a történtek miatt, a fájdalom, az undor, a félelem, hogy újra megtörténik... hirtelen semmivé vált minden, és nem maradt utána más, csak az az erős kötődés, amit nem tudtak eltépni az évek köztünk, és a szeretet.
Akkor jöttem rá, hogy szerintem nekünk az a feladatunk a másik életében, hogy begyógyítsuk a régi sebeket. Ezt alátámasztotta az is, hogy Marcus nagyon sok dolgot elmesélt nekem, amit másoknak nem mesélt el. Olyan nehéz titkok tudója vagyok, amelyet nem sokan bírnának el. És ő is ugyanígy van ezzel. Bármilyen külsővel áll is előttem, akkor is szeretem őt, és ezen nem változtatott az sem, hogy láttam a sötét oldalát is. Neki is meg kell küzdenie a démonaival, és a bocsánatkéréstől nemhogy gyengének, mind inkább erősnek láttam őt. Mert igazán erősnek kell lenni ahhoz, hogy beismerd, ha hibát követsz el, és még erősebbnek kell lenni, hogy akard is kijavítani és tedd is meg a megfelelő lépéseket.
Az ezután következő napokban elvittük barátnőmet az egyik kedvenc játéktermembe, ahová jöttek bolgár és magyar barátaink is, aztán barátnőm hazarepült, én pedig maradtam még egy hetet. Onnan dolgoztam, már amennyi a home office munkáimat illeti, és próbáltam felkészülni a karácsony előtti nagy hajrára, alapanyagot rendeltem, időpontokat egyeztettem, majd a hazaérkezésem után két hétig ki se láttam a munkából. Karácsonykor ügyeletben voltam, két ünnep között is, bár Marcustól azt kértem, hogy jöjjön haza karácsonyra, és haza is jött, igazából ez volt az első együtt töltött karácsonyunk, mióta együtt voltunk, ezért nagyon fontosnak tartottam, hogy valóban együtt töltsük. Tudtam, hogy az ünnepek alatti 24 órákat nem tudom majd kibekkelni, ezért neki kellett hazajönnie, de így is megvolt a család fíling. Cserébe viszont azt megoldottam, hogy szilveszterkor a lányommal együtt, hármasban repüljünk vissza Szófiába, és ott töltsük az újév első pár napját...
Oka van annak, hogy ennyit vártam ezzel a poszttal, hiszen nem tudtam volna objektíven írni arról, mi történt. Most is csupán a jéghegy csúcsát kapargatom majd az eseményekkel, hiszen a teljes képhez az ő dolgai is hozzátartoznak, de ezekről majd beszél ő, ha akar – nem az én tisztem szócsőnek lenni.
Október elején már tudtam, hogy a november elejét nála fogom tölteni, és az őszi szünetre időzítettem a látogatásomat. Ezúttal nem vittem a kislányt, mert vele akartam lenni. November... nos, eltelt. Voltunk pár helyen, barátokkal találkoztunk, de különös dolgot nem csináltunk ottlétem alatt. Dolgoztam és tanultam sokat, mert muszáj volt, közelgett az az időszak, amikor mindenből is számonkérések voltak, így bár nem sok időt tudtam vele lenni, csak testben, de igyekeztem azért, hogy ne érezze magát elhanyagolva.
Megnövesztette a szakállát, és már be tudtam fonni, mint ahogy régen, a régi időkben volt. Igaz, most nem volt annyira hosszú, és ki is fontuk 2 nap után, de jó volt egy kicsit nosztalgiázni. Még mindig ugyanolyan jól néz ki, mint régen, és hihetetlenül jól áll neki, hogy már deresedik enyhén az a szakáll. A barátainkkal elmentünk bowlingozni, majd ettünk és shishát szívtunk egy nem is tudom, minek nevezzem helyen. Étteremnek nem étterem, bárnak nem bár, de a hangulat jó volt, és finom volt a kaja is. Jól éreztük magunkat.
Aztán hazajöttem, ismét. Kezdődött elölről a megborulás, kezdődött elölről a depresszió. 5-6 nap elteltével megint padlón voltunk mindketten. Tudtam, hogy valami baja van, de még mindig nem mondta el. Tudtam, hogy valami nem kerek. Nem feszegettem, úgy voltam vele, majd egyszer kijön belőle, én türelmes próbáltam lenni, és megvárni ezt az alkalmat.
Napok, hetek teltek, eközben elhatároztam, hogy a december eleji munka nélküli időszakot nála fogom tölteni, elvégre a karácsonyi főszezon előtt tényleg nem sok munkám van. A beosztást is úgy időzítettem. Nagy örömmel meséltem neki, hogy 10 napot vele fogok tölteni, és ez mennyire szuper! Ő is mondhatni örült neki. Én pedig készülődtem, és igyekeztem a lányomat is elhelyezni ezalatt. (Spoiler: a Másik Felem félreértett, és lett is bonyodalom abból, hogy nem elég ideig ment szabadságra.) Próbáltam optimista lenni, a hiány ellenére is, és ez nagyjából sikerült is. Neki viszont nem.
Marcusnak is van egy múltja, egy nagyon nehéz, nagyon nem egyszerű múltja, amiből nem akarok megosztani a minimálisnál, a szükségesnél többet. A lényeg, hogy mérgező felmenővel rendelkezik, és a sok éven át hallgatott agymosás nála is elérte a hatást. Ez csapódott le egy nappal a decemberi látogatásom előtt, november utolsó napján.
Iszonyú kishitű magával szemben, és képtelen elhinni, hogy vannak emberek, akiknek ő fontos. Ilyenkor a védekezési módszere az agynak többféle módon juthat felszínre: vannak, akik inkább megszakítják a kapcsolataikat, amint elmélyednek; vannak, akik el sem hagyják mélyülni, és kizárólag a felszínes kapcsolatokat építik ki; vannak, akik elmélyednek ugyan, de állandó távolságtartással, hidegséggel és passzív magatartással érik el, hogy a vélt távolság megmaradjon. Ő azt a módszert választja ösztönösen (merthogy ezen cselekedetek szinte 100%-ban tudattalanok, ösztönösek), hogy ellöki magától azt, aki fontos, és megpróbálja bebizonyítani, hogy márpedig neki volt igaza, és nem kell, nem fontos senkinek.
Azon az ominózus estén is valami ilyesmi játszódott le benne, és ehhez sajnos én is hozzájárultam. Nem fogalmaztam egyértelműen egy üzenetben, majd tőlem független dolgok miatt nem tudtam neki válaszolni. A keretsztori annyi volt, hogy lent voltam a Másik Felemnél a Tanyán, a kislány gyengélkedett, és én meg akartam írni, hogy úgy nem szívesen megyek, ha a lányom nincs jól, de az üzenetemből ő azt szűrte le, hogy egyáltalán nem akarok menni, meggondoltam magam, és hagyjon békén. Majd ezután a lányomnak meséltem esti mesét, meg megpróbáltam lehúzni a lázát, és nagyon sokáig nem reagáltam Marcusnak, amitől ő teljesen bepánikolt.
Pusztán az, hogy úgy vélte, elveszíthet, olyan lavinát indított el benne, hogy képtelen volt ezzel a sok gondolattal és félelemmel megküzdeni. Mire visszatértem az éterbe, ő teljesen bekattant, és lenyírta a haját - amit a leginkább szerettem benne – és ezzel bennem feltépett egy nagyon mély sebet a múltból.
Akaratlanul (azt mondta, nem emlékezett a történetre, akkor egyáltalán nem jutott eszébe) bántott, és ezt akkor úgy éreztem, nem tudom neki megbocsátani. Nem is az bántott, hogy milyen könnyen került pszichózisba, hiszen ismertem a démonait ezalatt a 15 év alatt, és bíztam benne, hogy ezt majd meg tudjuk beszélni, hanem az, hogy oda csapott, ahol nekem a legjobban fájt. Anno ugyanis, amikor éppen ingatag lábakon állt a kapcsolatunk, még az első felvonásban, egyszer elmentem ismerősökkel egy buliba. A buli után elkeveredtem a társaságtól, és betévedtem egy szűk utcába, ahol behúztak egy kapualjba, és több kopasz férfi megerőszakolt. Azóta képtelen voltam a kopasz fejhez hozzáérni is, és nálam kizáró tényező volt ismerkedéskor az is, ha valaki kopasz volt. Marcusnak anno ezt nem mondtam el, mert akkor a körülmények miatt nem biztos, hogy elhitte volna – azóta viszont már elmeséltem, és tudnia kellett volna, hogy ezt a sebet nem tépheti fel büntetlenül. Ezért úgy határoztam, hogy nem megyek másnap Szófiába – ennek következtében letiltott messengeren.
Nem jött be, azért engem se ejtettek a fejemre. A másik magyar számomat, mivel megszüntetni nem akartam, odaadtam neki. Írtam rá üzenetet, hogy ez nem megoldás, beszéljük meg. Ezt követte egy kb 2 órás telefonbeszélgetés, ahol elmondtam neki, hogy megtörte a bizalmam, és számomra egy kapcsolatba nem fér bele a szándékos bántás, és így én nem szeretnék vele a továbbiakban semmit. Elmondtam neki azt is, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy letiltott messengeren, a harmadik végérvényes lesz, az én életem nem átjáróház. Az első alkalom még baráti korszakunkban volt, szintén derült égből villámcsapásként, és akkor se csináltam semmit igazából, egyszerűen csak elaludtam chatelés közben, és néhány hétre megkaptam a tiltást, amit később ő magától oldott fel, és akkor is nagyon csúnyán lebasztam érte.
Nagyon megviselt a dolog, hiszen akkor, mikor megpillantottam a dühös arcát, kopaszon, elborult tekintettel, abban a pillanatban újra átéltem mindent, ami ott anno történt. Nem láttam őt másnak, mint egy szörnyetegnek, aki éppen ölni készül. Tudtam, ismertem, milyen, amikor dühös. Megrémített, hogy ilyen dühöt nem láttam még benne soha. Az, hogy vele voltam anno is, amikor a dolgok történtek, és most ő hozza emlékeimbe ezt, még nehezebbé tette a megbocsátást és a beszélgetést. Hozzá kötöttem az eseményt, mert akkoriban, azalatt arra gondoltam, hogy ő van és túl kell élnem valahogy, és csodával határos módon túléltem. Eltemettem az egészet magamban, mert másképp nem tudtam volna ép ésszel ezzel megküzdeni. Beszélni akkor nem tudtam róla, ezért inkább igyekeztem elfelejteni. De a sok éves, évtizedes tagadás és szőnyeg alá söprés most felszakadt, általa, és én nem tudtam ezt neki megbocsátani. Elmondtam az egész eseményt, úgy, ahogy megtörtént, szárazon, részleteiben, hogy éreztem magam, hogyan gondolkodtam, hogyan próbáltam túlélni... és ő bocsánatot kért, sokszor, nagyon sokszor, és én képtelen voltam neki megbocsátani. Nem érdekelt, hogyan érzi magát, hiszen őt se érdekelte az, hogy én hogy vagyok. Ott, akkor bennem eltörött valami.
Úgy határoztam, hogy lesz, ami lesz, maradok a lakásomban egyedül, és nem megyek többet Szófiába. Ez ennyi volt. Túl szép, hogy igaz legyen...
Tehát közelgett az október, az elválás ideje. Azonban sem én, sem Marcus nem voltunk arra felkészülve, mennyire megborít ez majd minket. Nem is baj, hogy ennyi idő kimaradt az események sorában, mert így jobban értek mindent, ami azóta történt. Akkor, ott valami eltörött, és ez a törés azóta is problémákat okoz köztünk.
Na nem mintha az érzésekkel lenne gond, vagy a kitartásunkkal. Egyszerűen csak az elválás előtti pár napban letettem mindent, ami halasztható volt, és csak a halaszthatatlan dolgokat intéztem el. Olyan munkákat dobtam félre, amit azóta is bánok kicsit, de még jobban bántam volna, ha Marcust hanyagolom. Még a kislányom is kicsit háttérbe szorult, ezt mondjuk tényleg bánom, de igyekeztem kettesben tölteni a maradék néhány napot Marcussal. Utólag azért kárpótoltam a kiscsajt, mert aznap, mikor Marcus hazament, együtt vittük ki őt a reptérre, és köszöntünk el tőle, ő is nagyon szomorú volt amiatt, hogy hazamegy. Napokig kereste utána, és a szívem szakadt meg sokszor. Bár túl sok időm nem maradt gondolkodni, lévén a tologatott határidők most egyszerre tolultak elém, így be kellett hoznom a munkámban a lemaradást. Már megvolt a jegy, mikor hazament, hogy október utolsó napján kimegyek hozzá, és egy hétig ott leszek, merthogy őszi szünet van. Megszerveztem ezalatt az állataim felügyeletét, a lányom a Másik Felemnél volt, és igyekeztem előre dolgozni a munkámban is, amennyire lehetett. Az addig következő három hét viszont sötétebb volt, mint amennyire rosszul a nyár érintett.
Ez részben annak is köszönhető volt, hogy nagyon megszoktam a jelenlétét. Ki a fene ne szokna hozzá, hogy hat hétig egymás mellett ébredtek fel? Persze, hogy szokatlan volt, hogy megint elférek az ágyon, és nem kell a takaróért közelharcot vívnom. Néhány napig nagyon nehezen aludtam el, és ösztönösen kerestem őt magam mellett, mikor felébredtem éjszaka. A valóság kíméletlenül csapott arcon minden alkalommal... és ekkor felfedeztem egy mintát: miután elválunk, nagyjából 5-6 napig kitart a sok élmény adta boldogság, majd nagyjából ezután kezdünk el mindketten befordulni. Rájöttem arra is, hogy mindig annak nehezebb, aki ott marad, hiszen aki megy, az valahogy könnyebben adaptálódik a változáshoz. Most én voltam a másik oldalon, és miután rám tört a felismerés, hogy nem, ez nem csak annyi, hogy elment a testvéréhez, hanem most sokáig távol van, ismét rám tört a depresszióm. Igazából próbáltam túlélni azt a három hetet, ami elválasztott attól, hogy újra találkozzunk. Próbáltam programozni a lányommal, elmentünk még leveleket szedni, futni a parkban, biciklizni, átpakoltuk a szüleimtől örökölt házat, elmentünk meglátogatni egy kedves ismerőst nem messze a szülővárosomtól (innen is köszönöm a konyhám felszereltségét M-nek, szerintem egy életre elég cuccom van már – kaptam tőle edényeket és néhány jénait, amiben finomakat készíthetek majd), és megpróbáltam minél tartalmasabban kitölteni az időnket. De a legrosszabb akkor is az volt, hogy megint csak egy képernyőt bámulhatok naphosszat.
Én esküszöm, nem értem, hogyan képesek sokan hónapokig, akár évekig is külföldön élni úgy, hogy alig találkoznak. Hogy nem hűlnek el a kapcsolatok így? Hogy nem hűltek el a múltban? Hiszen ma már rengeteg lehetőség van, videóhívás, messenger, viber, stb... mi mégis tragédiának, sőt, szakításnak éljük meg, ha külön kell válnunk egy időre. A kritikus 5-6 nap után egymást kezdjük el piszkálni, a másiktól várva az enyhülést arra a hiányra, amit érzünk. Mondta is többször is, hogy sokszor csak annyit akar, hogy mondjam ki neki, hogy szeretem, na nem mintha amúgy nem mondanám vagy mutatnám ki, de ilyenkor bizonytalannak érzi ő is, meg én is. Én pedig egyedül érzem magam, cserben hagyottnak, elhagyottnak, és úgy érzem, nem kellek igazán. Hiába tudjuk, hogy ez nincs így – ő is tudja, mit érzek, én is tudom, ő mit érez -, de az agyunk különös játszmákat játszik velünk.
Közben felmerültek tervek, ötletek annak kapcsán, hogy a jövőben ki hogy merre szeretne vagy nem szeretne menni. Egyelőre megállapodtunk, hogy amíg a tanulmányaim tartanak, egyikünk sem költözik sehová, de ha ezután valamelyikünk mozdul, az valószínűleg én leszek. Én elkezdtem felgöngyölíteni, hogyan érdemes kimenni külföldre, gyerekkel, és elkezdtem utánanézni annak is, hogy miket kell bejelentenem és hová. Ha csak magam lennék, már rég nem lennék az országban, de így, hogy van egy lányom, nem annyira pattoghatok. Már a biztonságra törekszem, és nehezen kockáztatok. Ezért komplett haditervet raktam össze arról, mit kell még megtudnom a kiköltözésről, amit majd a november eleji látogatásomkor meg akarok tudni.
Marcus gyanúsan csendben volt októberben, nem sokat beszélt. Volt több vitánk is, de mindegyiket viszonylag hamar elsimítottuk. A csendben nem tudtam nem meghallani, a játszmák mögött, hogy valami gond van, de nem derült erre fény egészen november végéig...
Minden évben megfogadod, de már ötödik éve, hogy nem jutottál vele előrébb. Tavalyelőtt is le akartál szokni a cigiről, de mégsem sikerült, mert ideges lettél, mert változtak a körülmények, mert... Már tavaly is mondta az orvos, hogy le kell adnod pár kilót, de inkább az orvost adtad le, minthogy elkezdtél volna mozogni. Minden évben megfogadsz valamit, amin nem tudsz túljutni, és nem érted, mi a probléma, miért nem tudsz kitartani, hiszen az asszony mellett is kitartasz huszadik éve, pedig be nem áll a szája...
A fogadalmaknak csupán 10-20%-át tartjuk be év végéig. Sokaknak megy egy ideig, másoknak hosszabb ideig is, mégis valahogy elfelejtődik, nem tartanak ki, és év végén ugyanúgy csinálják azt, amit megfogadtak, hogy többé nem fognak csinálni.
A fogadalmak középpontjában az áll, hogy változást szeretnénk. Mindegy ebből a szempontból, hogy milyen jellegű változást szeretnénk, a változás az változás, és mint minden változás, ez is lehet fájdalmas, kényelmetlen, kellemetlen, áldozatokkal vagy lemondással jár. Amivel alapvetően nem is lenne gond, de az emberek többsége egészen egyszerűen
irreális célokat tűz ki maga elé.
Gyakran ezekről a célokról már az elején tudják, hogy lehetetlen betartani őket. Például nem fogunk egy év alatt 50 kilót leadni még kemény diétával sem, mert a szervezetünk egész egyszerűen nem így működik. Heti 1-1,5 kilónál nagyobb mértékű fogyás egészségtelen, de lesznek olyan időszakok, amikor csalni fogunk, amikor nem megy a fogyás, amikor stagnál a súlyunk, mert éppen „izmot épít a szervezetünk az újfajta mozgáshoz” (elnézést a konyhanyelvért, ezt az edzők szebben meg tudják fogalmazni, de értsük jól), stb. De például irreális az, hogy idén megvesszük az új Merci modellt, ha nincs rá elegendő megtakarításunk.
A fogadalmak megszegése, illetve be nem teljesülése az önbecsülésnek sem tesz jót. Úgy érezzük, elbuktunk, nem vagyunk elég jók, elég erősek ahhoz, hogy végigcsináljunk valamit, amit mások igen. Látjuk a szomszéd Janikának az új kocsiját, és emellett mi csődtömegnek érezzük magunkat. Holott egész egyszerűen ez egy hosszabb folyamat eredménye, amibe nem látunk bele valószínűleg. Ha lelkisebb típusok vagyunk, akkor depresszióig is süllyedhetünk.
Miért fogadjunk meg mégis valamit? Ezek a célok hajtanak előre. Tekinthetünk rájuk kihívásként is, de ne vegyük vérre menően a dolgot. Fogadjunk meg 1-2 kisebb célt, mint 10 nagyobbat! Bontsuk részcélokra a nagyobb célt, vagy fogalmazzunk kézzelfoghatóbban, pl: „lefogyok 20 kilót” helyett „minden héten lejárok 3 alkalommal futni, és meglátjuk, hogy alakul”; de lehet úgy is, hogy „idén megpróbálok hetente ötezret félretenni, hogy hamarosan megvehessem az álomautómat”. Nagyon sokan nagy jelentőséget tulajdonítanak az újévnek, és ezzel is terhet rónak magukra.
De miért éppen az újév? Miért kell megvárni jeles napokat? Ha változást szeretnénk elérni, változtathatunk az év bármely napján is. Az apróbb célokra bontás amúgy is azt vonzza magával, hogy a nagyobb célt egy (vagy akár több) évre is le kell bontani, szakaszokra, és minden időszaknak más szakaszt dedikálunk.
Ami nekem bejött: egyrészt ha változást szeretnék elérni, nem egyszerre próbálom meg befalni az egészet. Úgy csak azt érem el, hogy megcsömörödök a dologtól, és pár nap múlva megpróbálom elodázni. Több apróbb lépésre bontom a nagy falatot, vagy ha több dolgot akarok megvalósítani, akkor elnyújtom a köztük levő időt. Például idén szeretnék elkezdeni edzeni járni, megtanulni további 3000 bolgár szót, és elkezdeni egy új takarítási rendszert kihívást. Ezeket nem egyszerre fogom időzíteni. Nem január 1-jén fogok lemenni a terembe és szarrá kondizni magam úgy, hogy utána egy hétig mozdulni se tudok az izomláztól, és nem ezzel egy időben kezdem el kialakítani a cleaning kihívás rutinját, hanem – és ez egy fontos dolog lesz – várok vele legalább 21 napot. Ennyi idő kell ahhoz a pszichológusok szerint, hogy egy változáshoz hozzászokj. Tehát, ha 21 napig végzel valamit, akkor az rutinná, szokássá válik. Ha már szokássá vált, nem kell akkora fókuszt rááldozni, így jöhet a következő kis feladat, amit meg akarok valósítani. Jószerivel havonta egy közepes lépést meg tudok tenni a fejlődésem érdekében. A terhelést is fokozatosan kell növelni, tehát a nyelvtanulás esetében sem egyből 100 szót naponta, hanem kezdve 2-3 szóval, amíg hozzá nem szokik az agyam megint ahhoz, hogy bizony tanulás van, és az edzést sem lehet egyből maximális erőbedobással csinálni, mert abból csak sérülés lesz.
Ígértem, hogy leírom, mit fogadtam meg az idén. Nos, az idei év rendhagyó lesz, mert a kislányommal együtt bullet journalt írtunk, azaz összeszedtünk minden évszakhoz 10 olyan dolgot, amit ki akarunk próbálni együtt. Ilyesmiket, hogy:
korcsolyázni menni,
piknikezni a parkban,
fagyit készíteni együtt,
sáros pocsolyákba ugrálni,
őszi leveleket gyűjteni és belőlük képet készíteni,
elmenni állatkertbe, stb.
Az idei évben élményeket próbálunk gyűjteni, és nem fogadalmat teszünk. Bár nekem a személyes fogadalmaim is megvannak, de ha választanom kell majd, akkor inkább a lányommal az élményeket fogom preferálni. Az én fogadalmaim a következők:
meglátogatni egy új országot (München vagy Pozsony az elsődleges cél, mert anyagilag megpróbálom összehangolni Marcus életével a dolgaimat, és kicsit low budget lesz),
megtanulni 500 új szót mind az öt idegen nyelvből, amit ismerek,
befejezni a sulit idén,
bekerülni a Mentőszolgálathoz,
rendberakni a vállalkozásomat (kicsit káosz volt a tavalyi év, és elég rendezetlen a könyvelésem).
És ti mit fogadtatok meg? Köttök fogadalmakat vagy nem?
Gondolom várható volt, hogy nem a sztorinkat folytatom, hanem az aktuális témáról fogok kisesszét írni. Tudom, hogy némiképp le vagyok maradva, de nem tudtam szó nélkül elmenni a téma mellett.
Egész gyerekkoromban szerettem a karácsonyt. Nálunk varázslatos volt, és nem tudom eldönteni, hogy azért, mert amúgy jólétben telt, vagy azért, mert a szüleim tettek arról, hogy szép legyen a karácsonyunk. Emlékszem, akkor is csodálatosnak éltem meg, amikor kivételesen nem volt hó. Általában volt, és mi egy fenyőerdő mellett éltünk. Az ablakból láttam a hatalmas fákat, ahogy belepi őket a fehér lepel, a teraszajtó előtt állt a karácsonyfa, minden évben másképp díszítve, és szinte mindig a plafonig ért. Állandóan lelopkodtuk róla a szaloncukrot, akár úgy is, hogy a papírt kitömtük, kifújtuk, hogy kerek legyen és visszatettük a fára... A fa mindig 24-én érkezett, mialatt mi gyerekek a szobánkban ültünk, és készülődtünk, csinosítgattuk magunkat, hajat fésültünk, ruhát igazítottunk... ezalatt apu mindig felhozta a fát, feldíszítette, és telepakolta az alját ajándékokkal. Általában több ajándék is volt, de mindig volt egy közös kedvenc a testvéremmel. És ami a leginkább megmaradt bennem, egészen sokáig: minden évben volt egy újabb társasjáték. Bár utáltam, mert legtöbbször veszítettem, a közös játék volt a legjobb a karácsonyban.
Persze, aztán a nagyszülők, a rokonok, a látogatás, az unokatestvérek, mindenhová mentünk, vagy jöttek hozzánk. Én szerettem, de anyám állandóan idegbajt kapott ettől. Nem értettem, miért nem tudja egy kicsit is élvezni a dolgot? Persze aztán megtapasztaltam, amikor se kedvem, se energiám nem volt a komplett menüsor összeállításához a tavalyi évben, mégis valahogy „kellett”, mert külső kényszer volt. Érdekes, az idén jó kedvvel állok neki, és örömömet lelem abban, hogy cirka egy hete mást sem csinálok a munkanapjaim után, mint sütök... mégsem teher, hanem örömmel teszem. Az idei év fénypontja, hogy sós vajkaramellát csináltam, mert Marcus szereti, és én is túlléptem a komfortzónámon ezzel, hogy olyat adhassak, ami részemről különleges.
Mert addig igazán öröm a karácsony, amíg örömünket leljük abban, hogy adni tudunk. Amíg nem teher, hanem kedvesség, amíg nem kötelező, hanem önként vállalt. A karácsony lényege – a vallási dolgokon kívül – az, hogy örülünk egymásnak, és egy évben egyszer félretesszük a nézeteltéréseinket, megbecsüljük, amink van, és apró figyelmességet szentelünk a szeretteinknek.
Számtalan helyen látom, hogy versenyt csinálnak abból, hogy ki vesz drágább, nagyobb ajándékot. Ez sem egy jó trend. Nálunk a karácsony jelenleg low-budget... és ez így van jól. Mert a legdrágább dolgot kaptam karácsonyra, amit kaphattam: a szeretteim idejét. Marcus hazajött hozzánk az ünnepekre, és a Másik Felemmel is ígérkezett egy egész jó karácsonyozás-főzés-sütés a régi otthonunkban (fun fact: jobb volt ez a délelőtt együtt vele, mint az elmúlt 5-6 évben bármelyik együtt töltött időnk). Bár Marcusnak kisebb lelkifurdalása volt, hogy nem tudott venni nekem ajándékot, én hárítottam, hiszen csak annyit kértem tőle, hogy jöjjön haza karácsonyra, és ezt megtette. A többi nem számít, csak együtt legyünk, hármasban a lányommal és vele. Hozzuk össze, ami szétszakadt, és állítsuk helyre a világ rendjét. Persze a kislány kap majd játékokat, de nem vittük túlzásba ezt sem, hiszen nemrég volt szülinapja és akkor nagy értékű ajándékot kapott.
A pszichológusok azt mondják, amúgy sem jó egy gyereket nagyon sok ajándékkal elhalmozni, mert egész egyszerűen belezavarodik a sok játékba, és nem fog tudni mivel játszani. Mert ezzel is akar, azzal is akar, de melyikkel kezdje előbb? Döntésképtelen lesz, és ott fog ülni a játékai között, hogy „unatkozom”. Így, bár sokszor a csillagokat is lehoznánk a gyerekeinkért szülőként, nem biztos, hogy az a leghelyesebb dolog, ha minden kívánságát teljesítjük.
A legvégén úgyis arra fogunk emlékezni, hogy kivel voltunk az ünnepek alatt, nem pedig arra, mit kaptunk vagy hogy sikerült megnyerni a családon belüli, sokszor csak általunk kreált versenyt. Ha versenyezni akarunk, ott vannak a társasjátékok – mi is játszani fogunk, kirakózunk és közösen fogunk sütit sütni. Mert én sem arra emlékszem, hogy mennyi és milyen játékokat kaptam karácsonyra, hanem arra, hogy együtt voltam a szüleimmel, társasoztunk, vagy mikor feldíszíthettem a szobafenyőt, hogy legyen saját karácsonyfám a saját magam által készített díszekkel. És már nem is emlékszem, talán egy vagy kettő komolyabb dologra, amit kaptam gyerekkoromban... de még felnőttként is csak néhány ilyen maradt meg. Mert amikor ott leszünk az elmúlás órájában, akkor az együtt töltött idő, a közös emlékek, a nevetések, az elejtett mosolyok, ölelések, apró kedvességek fognak számítani, nem pedig a jólét, a sok drága ajándék és a rogyásig rakott asztal.
Nem kell, hogy minden tökéletes legyen! A boldogság amúgy sem abban rejlik, hogy tökéletesen csillognak a poharaid, vagy hogy a huszadik bejgli végre nem repedt ki. Lassíts, állj meg egy kicsit, és élvezd a készülődést. Szánj magadra és a feltöltődésre is időt, ne csak azt lásd, mennyi a teendőd. Oszd meg a feladatokat, csináljátok közösen a családdal, többiekkel, gyerekekkel. Emlékezz azokra, akik már nem lehetnek veletek, az elhunyt szeretteidre és a velük közösen eltöltött időkre, a sok nevetésre, mosolyra, a közös sütésekre.
És ami a legfontosabb: a gyerekeknek ne azt mutasd meg, hogy csak kapni jó, hanem azt is, hogy adni is jó! De ne csak egymást lepjétek meg! Vigyetek egy adag süteményt vagy egy csomag kávét a legközelebbi tűzoltóságra, sürgősségire vagy mentőállomásra (mert szeretjük a sütit :)) és a kávénak is megvan mindig a helye), vagy a karácsony előtti napokban segítsetek rászoruló családoknak. A megunt, kinőtt, de jó állapotú játékokat, ruhákat a karácsony után is el lehet ajándékozni olyanoknak, akiknek kevés jutott, vagy nélkülöznek. Így nem csak az otthon öltözhet ünneplőbe, hanem a szívetek is.
Az emberek őriznek bizonyos titkokat. Olykor egy életen át is hordják magukban a dolgaikat anélkül, hogy azt megosztanák másokkal. Megtanulnak együtt élni a fájdalommal, megtanulják elhallgatni az örömüket, és megtanulják, hogy nem beszélhetnek róla, semmilyen áron.
Mindannyiunknak vannak titkai. Van, akinek egész sok, másoknak csak egy vagy kettő, de mindenki őriz magában valamit, amit nem mer, nem tud elmondani senkinek. Vagy azért nem mondjuk el ezeket, mert nem akarunk másokat nehéz helyzetbe hozni, vagy azért, mert magunknak nem akarunk nehéz helyzetet, egyszóval félünk a következményektől.
A titkok kapcsán több kutatás is napvilágra került már. Közhely, hogy a titkok tönkretehetnek embereket és kapcsolatokat, és ezt a kutatások is alátámasztották. Dr. Art Markman szerint, aki a Texasi Egyetem professzora, akik titkokat hordoztak a kutatások során, nagyobb fáradtságról számoltak be, mivel a titok megtartása erős mentális igénybevételt rótt a titkok őrzőire. A kutatásban résztvevők életében megjelentek énképet rontó tényezők is, például zavar, szégyen, bűntudat, stressz vagy depresszió. Bizonyosságot nyert az is, hogy a titkok miatti belső konfliktusok nemcsak a társas életre, de a mindennapi életben is kifejtik hatásukat, és akkor is, amikor egyedül vagyunk. Aki a titkait nem szereti, nem tudja megosztani, az a társas kapcsolataiban, amik előtt a titkot titokként tartja, eltávolodást észlel. Mivel állandóan figyelni kell arra, mit mondhat és mit nem, ezért a titok megtartásával a kapcsolatai nyíltságát akadályozza. Persze, más, amikor valakinek a szülinapjára készülve, titokban tartunk egy meglepetésbulit, és megint más az, amikor megtudtuk, hogy a felesége megcsalja a postással.
Merthogy alapvetően kétféle okból titkolózunk: önvédelemből vagy mások titkainak védelme miatt. Az utóbbi érthető, hiszen ha ránk bíznak valamit, ami kényes információ, nem élünk vele vissza (jó esetben), és nem adjuk tovább másoknak. Ez amolyan etikett-féle, hogy nem cse$zünk ki másokkal direktben. Önvédelemből viszont egész sokan titkolóznak. Például az is önvédelemből teszi, aki nem mondja el a kollégáknak, hogy új állást keres, vagy az is, aki nem akarja, hogy a róla kitudódott dolog miatt szégyen szálljon rá. Merthogy a titkok nagy része szégyenteljes dolog.
Dr. Art Markman szerint a legkárosabb titkok azok, amikhez szégyenérzet kapcsolódik. A szégyenérzet miatt hajlamosak vagyunk önmagunk bántalmazására is, ami hosszú távon a mentális, majd később a testi egészségünk rovására megy. A szégyenérzet erős összefüggésben van a függőségekkel, az erőszakos viselkedéssel, és a depresszió, pánikzavarok különböző formáival is. A titkok megszállottsággá is válhatnak, ugyanis a titkolózás miatt belesodródhatunk olyan helyzetekbe is, ami eszünkbe sem jutott volna, csak azért, hogy a titkot elrejtsük.
Daniel Wegner amerikai pszichológus kutatásában egy felmérést hozott példának, ahol a kutatásban résztvevőknek egy interjú során a nemi identitásukat kellett eltitkolniuk. Az interjú előtt és után is elvégeztettek velük egy intelligenciatesztet, illetve gyakorlatokat: egy babzsákra kellett célba dobniuk. A kontrollcsoport tagjai ugyanolyan jól teljesítettek minden feladaton, ám a titkolózók az intelligenciateszten 17, a fizikai teszteken 33 százalékkal teljesítettek rosszabbul, mint a kontrollcsoport.
Dr. Brené Brown szerint, aki a Houstoni Egyetem professzora, az empátiával a titkok fájdalma is semlegesíthető, az elfogadás könnyebb, az önbántalmazás elkerülhető. Erre a legjobb módszer, ha egy bizalmasunkkal megosztjuk a titkot. Persze van, amikor nem tudjuk megosztani a titkokat senkivel, vagy azért, mert nincs, akiben megbíznánk, vagy azért, mert még erre nem állunk készen. Ilyenkor az is segíthet, ha egy teljesen idegennek meséljük el a titkot. A blogolás (névtelenül), a művészet is segít abban, hogy megbirkózzunk a titok által ránk rótt stresszel. (Mivel az ismeretségi köröm előtt nem titok, ki vagyok, így a névtelenség nálam nem adott.)
John P. Caughlin pszichológus szerint nem kell minden titkunkat megosztani. Szerinte mindaddig, amíg a titkok nem válnak nyomasztóvá, hanem bizsergető, jóleső érzéssel töltenek el, nincs gond a titkolózással. Szerinte a kamaszok titkolózása is az önálló identitás kialakulásának része, ezért az ő esetükben például káros lehet az, ha mindig mindent megosztanak másokkal.
Aminek kapcsán most írni kezdtem, az éppen Marcussal való beszélgetésünk volt. Bár ő több, mint 15 éven át volt a titkaim őrzője és tudója, azért nem mindig osztottam meg vele ilyen hevesen mindent, mint az utóbbi hónapokban. Ő volt ugyanis a legféltettebb titkom az elmúlt években. Mint az mindenki számára nyilvánvaló volt, amit iránta éreztem, az sosem múlt el végérvényesen – ha elmúlt volna, most nem lennénk kapcsolatban. Nyilván megtanultam együtt élni az érzéseimmel, a hiányával, a kapcsolat bukásának szégyenével, de a fentiek tükrében kijelenthetem, hogy elég nyomasztó volt ezzel létezni olyan sok éven át. Úgy éltem, hogy ezt a titkot, mármint hogy szeretem őt, soha senkinek nem mondhatom el a környezetemben, és neki sem lesz lehetőségem már elmondani. Az élet viszont nagy rendező; egyrészt nem tudtam, hogy hasonlóképp van velem ő is, másrészt május óta tudja is ezt a titkot, és mióta „megegyeztünk”, hogy akkor nevezzük már mégiscsak kapcsolatnak, ami köztünk vibrál, és próbáljuk meg ismét megkeseríteni egymás életét, azóta nem tartom titokban senki előtt ezt.
Mert ez az a titok, ami űzött engem vissza abba a városba, ahol vele éltem anno együtt, és ez az a titok, ami miatt ott kezdtem új életet. Úgy akartam a titkomban élni, hogy nem kell róla magyarázkodnom senkinek. Kialakítottam a fejemben egy alternatív valóságot, ahol újra feleleveníthettem az emlékeimet – a jókat, természetesen – és az emlékek miatt érzett örömömből erőt merítve éltem napjaimat tovább. Mivel a depresszió állandó vendégem volt, soha fel nem merült bennem az, hogy lehet összefüggés a titkom és a depresszióm között, most viszont elgondolkoztam ennek lehetőségén is. Megszállottjává váltam a titkomnak és az emlékeimnek.
Marcus is sok titkot őriz és oszt meg velem. Mivel ma már szinte nincs olyan, akinek ne lenne valamilyen súlyos vagy közepesen súlyos gyerekkori traumája, nyilván nem árulok el semmi extrémet azzal, ha azt mondom, neki is van. Azzal, hogy ő megosztja velem a titkait, hogy képes ezekről beszélni nekem, érzésem szerint közelebb kerül ahhoz, hogy a traumáját feloldja, és meggyógyítsa magában a másoktól kapott sebeket. Azzal, hogy én megosztom vele a traumáim titkait, én is gyógyulok. A titkok megosztásával mélyül, ami köztünk van, és jobban megértjük egymást.
Ez a legcsodálatosabb a mi kapcsolatunkban, és ezért nagyon hálás vagyok.
Ott hagytuk abba a sztorit, hogy augusztus végén Marcus hazaszökött hazajött hozzám segíteni a költözésben, majd itt maradt nálam egy ideig, amíg el nem mentünk nyaralni. Az első hét az új lakásban egész finomra sikerült, még semmi sem volt, egy konyhai eszköz sem, vajazókéssel kockáztam a csirkemellet, meg ilyen apróságok, de azért elvoltunk. Majdnem mindent a helyére raktam, elvégre a költözés utáni napon már dolgoztam otthonról, és vendégeket fogadtam, kellett, hogy ne egy nagy adag kupiba jöjjenek már fel. Minimálban toltuk, de megvolt annak is a hangulata.
Aztán az első héten ahelyett, hogy oviba vittem volna a kölyköt, berámoltunk a kocsiba, és meg sem álltunk Szófiáig... na jó, Niš mellett a mekiben azért megálltunk egy Happy Meal-re, meg párszor cigizni, de kicsire nem adunk... Nagyon unalmas Szerbián keresztül vezetni, és a kapuk... szörnyű. (Szerbiai barátaim, bocsi, tényleg... miért nincs nálatok is heti vagy napi matrica?!) 11 óra autóban töltött idő után megérkeztünk (igen, gyerekkel hosszabb az út, mert többször kell megállni pisilni), majd két nap múlva folytattuk az utunkat a tengerhez.
(A Fekete-tenger valahol Chernomorets közelében. Saját fotó.)
Útközben a Fekete-tenger felé megálltunk Stara Zagorában, ahol megnéztük életem legnyomasztóbb állatkertjét (sorry, láttuk a változásra utaló nyomokat, de még mindig szomorú volt az állatkert – állítólag a szófiai rosszabb, de nem merem kipróbálni – viszont legalább a lányomnak tetszett), és ettünk egy finom kaját valahol a városban, ahol a teraszon egy helyi macska is boldogított minket. Sétáltunk egy picit egy parkban, aztán vissza a kocsiba és meg sem álltunk Sozopolig.
Sajnos nagyon szar időnk volt, fújt a szél, esett az eső és hideg is volt, így nem fürödtünk, csak pancsoltunk a vízben, és rengeteg kagylót gyűjtöttünk. Végigkirándultuk Sozopol óvárosát, Chernomorets fölött a sziklákat, és pizzát ettünk Burgasban. Olyan volt, mintha tényleg egy család lennénk, jól együttműködve, élvezve az életet, még ha igyekeztünk low-costban tolni a dolgokat, akkor is. Azért a benzin igen költséges dolog, még úgy is, hogy Bulgáriában kb 140-180 forinttal tankoltam kevesebbért, mint otthon. Kb 5 és fél tank benzin ment el arra, hogy kijussunk Szófiába, onnan Sozopolba, onnan vissza Szófiába, és haza Magyarországra.
Volt a szállásunkkal szemben egy lakókocsis halsütő, ahol kb 20 leváért vettem mindent, ami finomság. (Cca 4000 Ft.) Garnéla, mindenféle halfilék sütve, bundában, bunda nélkül, kis halak nyárson, mindenből, ami jól nézett ki, vettem egyet vagy többet is. Ebből jól laktunk kenyérrel, tehát megvolt a street food is, és vásároltunk a közeli boltban, amiből főztem az apartmanban. Egész nyaralás alatt halat ettünk, mert – mint már korábbi posztjaimban említettem – iszonyú olcsó kint a hal. Lazacos tésztát ettünk, halkrémes szendvicset, tojásrántottát lazaccal, és még sokféle finomságot. Három napot töltöttünk lent, de szerintem azalatt a három nap alatt híztam legalább öt kilót...
Aztán visszatértünk Szófiába, és találkoztunk a barátainkkal. A lányom egyből A. nyakába ugrott, ő az az A, aki segített az ágyunkat összeszerelni, és találkozott egy bolgár barátnőmmel is, akivel angolul kommunikálunk, de persze a kiscsaj egy kukkot sem beszél még, de megmotiválta magát, hogy ő bizony meg akar tanulni bolgárul és angolul is, hogy tudjon a barátnőmmel beszélni. A barátokkal töltött játszós este alatt ki se akart szállni a fiúk mellől a kanapéról, és végül Marcus ölében fekve aludt el. De sok más dolgot is csináltunk: sütöttünk szalonnát a hegyen, ahonnan a függőágyból rögtönzött hurcikendőben hoztam le a kisasszonyt, hogy ne törje ki a lábát; kirándultunk a városban; kivittük játszóterezni a lányomat, ahol a nyelvi különbségek ellenére perceken belül a társaság középpontja lett; elmentünk egy KFC-be, ahol megállapította a kiscsaj, hogy „Bulgária mégiscsak jó hely, mert van KFC”... mozgalmas volt, neki mozgalmas.
Mikor mentünk volna ki a hegyre sütögetni, észleltem, hogy bizony defektem van. Volt pótkerekem, de keresni kellett valakit, aki szombaton megoldja a gumi problémáját. Találtam is egy szervizt, de a bolgárom nem volt elég jó ahhoz, hogy rendezzem a helyzetet, ezért megkértem V-t, hogy legyen készenlétben, ha fordítani kell (és furcsamód segítőkész volt). Nem kellett, mert találtam egy éjjel-nappali gumiszervizt, ahova odamentem, rámutattam a leszedett kerékre, amiben benne volt egy csavar, hogy "problem", a srác elvigyorodott, és közölte, hogy "no problem" és tíz perc múlva fenn is volt a gumi az autón. Innen már semmi se állíthatott meg, hogy hazatérjünk... Hazafelé Magyarországra, még beugrottunk a keresztanyjához, azaz az egyik bestie-mhez, ahol végre bemutattam Marcust. Már régóta terveztem ezt, hiszen fontos, hogy a legjobb barátaim ismerjék egymást, vagy legalábbis tudjanak a másikról, és Marcus, még mielőtt a kapcsolatunk szorosabb lett volna, a legjobb barátom volt.
Marcus végül egész szeptemberben ott maradt velünk. Felszereltük a konyhát, a lakást, jókat ettünk, sétáltunk, kirándulni voltunk hármasban, és végigjártunk egy csomó helyet, amit régen, fiatalkorunkban szerettünk. Felelevenítettük az emlékeinket, és rengeteget beszélgettünk a múltról. Igazából az egész tanulsága annyi, hogy bár mindketten követtünk el hibákat, mégis mindig kitartottunk egymás mellett, annak ellenére, hogy nem tudtuk, nem akartuk ezt felfogni. Többször mondta nekem, hogy egyáltalán nem hitt abban, hogy nekem kellene ő, én pedig nem hittem abban, hogy neki kellenék én, illetve, amikor megtudtam, hogy mégsem múlt el nyomtalanul benne, ami volt, akkor én már a Másik Felemmel voltam (ugyan akkor még nem volt a férjem), és én hárítottam, és nemet mondtam. Aztán eltelt nagyon-nagyon sok év és többet nem beszéltünk erről.
Most szeptemberben viszont rengeteg gátlást, szorongást és rossz emléket oldottunk fel egymásban, és kimondtuk, hogy hiába volt az egész nemakarás, nekünk még dolgunk van egymással. Bemutattam a barátaimnak, a vendégeimnek, mindenkinek, aki fontos volt. Hazavittem apámhoz, és meglátogattuk az ő apját is. Olyan volt, mintha nem is történt volna meg az elmúlt 12 év, mintha mindig is együtt lettünk volna, minden vita nélkül zajlott köztünk, és amikor vitáztunk is, akkor is csak felületesen, nem bántottuk meg egymást.
Ahogy tesóm fogalmazott: helyreállt a világ rendje.
De közelgett az október, mint Damoklész kardja: az elválás ideje... és nem akartunk ezzel szembenézni. A próbaidő, amit együtt töltöttünk, az a hat hét, megmutatta nekünk, hogy sosem azzal volt a bajunk, hogy nem tudnánk együtt élni, hanem minden mással, a körülményekkel, a múltunk traumáival, a családból hozott mintákkal, a depresszióval... egyszóval minden más nehezítő körülménnyel, amik miatt feladtuk a másikba vetett bizalmunkat, és ezt a törékeny bizalmat sikerült évekkel később újraépíteni. Ehhez a 12 év barátságunk is hozzájárult. És most közelgett az október, a hazautazás ideje, és el kellett őt engednem, újra...
