Ezekben a percekben van 15 éve, hogy beléptél a lakásom ajtaján harmadmagaddal, és én akkor eldöntöttem, hogy Te így vagy úgy, de az életem része leszel. Vízipipáztunk, és megittunk kettő sört négyen, mert csak ennyi volt otthon, nem számítottam jöttödre, mondjuk máséra sem... 15 évvel ezelőtt elmentem Veled és közös barátainkkal szórakozni, és úgy mentünk haza, mintha évek óta ismernénk egymást. Nem volt kérdés, hogy onnantól nem engedlek el. 

2008. 07. 05. azóta vérvörössel van a naptáramba írva. 

Az első 2,5 évet a párodként töltöttem el. Nem volt egyszerű, mert kis hülyék voltunk még, Neked nem volt még munkád, mert tanultál, én pedig egyedül próbáltam helyt állni, nyilván nem ment a dolog, sokat veszekedtünk, de mindig úgy mentünk aludni, hogy még akkor is egymásba kapaszkodtunk, ha egyébként utáltuk egymást a nap végére. Mindig együtt csináltunk mindent, nagyjából közös volt a baráti körünk, közös volt az érdeklődésünk, közös volt a macskánk, közös volt a háztartásunk. Nem volt kérdés, hogy megosztjuk egymással a dolgainkat.

Aztán történtek dolgok, én is hibáztam és te is hibáztál, nagyot. Ennek ellenére mégis kitartottunk egymás mellett, megtörve bár, de kitartottunk. Mély sebeket ejtettünk a másikban, és ezt nagyon sokáig nem tudtuk feldolgozni. Nem voltunk őszinték egymással, és nem értettük meg egymást, de nem is próbáltuk megérteni egymást.

Eljegyeztél. Mindennek ellenére eljegyeztél. Apámtól kérted meg a kezem, mert tisztelted a tradíciókat, és én is igent mondtam. Azt mondtad, komolyan gondoltad, el akartál venni feleségül, kitűztük a dátumot is. Majd elkezdtél - a múlt miatt jogosan - nem bízni bennem. Én éreztem rajtad, hogy valami nem jó, azt hittem, nem akarod komolyan, azt hittem, hogy belekényszerítettelek, és bepánikoltam és elengedtelek. Elengedtelek? Dehogy, inkább ellöktelek. Ellöktelek magamtól, bár belül meghaltam emiatt, de úgy éreztem, ezt kell tennem azért, hogy később Neked (és nekem is) jobb életünk legyen. Pedig megvolt már a ruhám is, meg családot terveztünk, mégis elengedtelek, és ez volt életem egyik legnagyobb hibája. A következő 12,5 évet úgy töltöttem el, hogy nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna Rád, hogy ne jutottál volna eszembe, hogy azon agyaltam, vajon mi lehet Veled, hogyan élsz, boldog vagy-e, vagy csak rendben vannak-e vajon a dolgaid… én rendben voltam, és megtanultam együtt élni a hiányoddal. Megtanultam Nélküled is boldog lenni a magam depressziós módján. Találtam magamnak egy társat, aki szöges ellentéted volt, és nagyjából boldog tudtam vele lenni. Ő lett később a férjem.

Néha írtál… néha én írtam. Mindig kerestük a másikat, mindig beszéltünk, időnként találkoztunk, ami után napokig nem találtam a helyem, napokig azon gondolkoztam, hogy szükségem van Rád, és takaréklángon ugyan, de a kapcsolatunkat életben tartva, barátodként mindvégig Melletted voltam. Azt akartam, ha már a párod nem vagyok, mert már nem lehetek, mert elköteleztem magam valaki másnak, akkor legalább barátodként mindig számíthass rám. Ott akartam lenni a háttérben, mint a biztos pont, akit éjjel is felhívhatsz, akihez fordulhatsz bármikor, mert tudtam, hogy honnan jöttél és ki vagy, és tudtam, mik a motivációid, és azt is tudtam, hogy Neked is szükséged van erre, ahogy nekem is szükségem volt Rád. Azonos dolgokkal küzdöttünk, azonos fájdalmakat hordoztunk, azonos módon kínzott a depresszió mindkettőnket.

Mikor férjhez mentem, Te elhagytad az országot. Azt mondtad, nincs már ami itt tartson. Én pedig később tudtam meg, hogy elmentél, hogy már nem vagy itt, hogy már nem látlak, és új életet kezdtél. Hónapokig nem kerestelek, mert nem akartam tönkretenni a boldogságod. Te kerestél meg, hogy nem vagy boldog, adjak tanácsot Neked, és én végig aggódtam a következő pár évet, hogy kint vagy, egy idegen országban, egyedül, másokra utalva…

Megszületett a lányom, és Te hetekkel később gratuláltál, a magad flegma módján, és abból én már tudtam, hogy keserédes a gratulációd, tudtam, hogy mire gondolsz, tudtam, hogy Neked is az járt a fejedben, hogy nekünk is lehetett volna családunk, de kevesek voltunk hozzá.

Visszaköltöztem lassan abba a városba, ahol Veled találkoztam. Az első fél évben végigjártam azokat a helyeket, ahol együtt voltunk, és próbáltam felidézni az emlékeinket. Próbáltalak elengedni, hiszen családom van, és rájuk kell figyelnem. A lányomra, a férjemre, helyre kell hoznom a megromlott házasságom, egyben kell tartanom az otthont, a lányom miatt. Nem ment. Hétről hétre Veled álmodtam, és tudtam, hogy nem vagy jól. Aggódtam érted.

Aztán beteg lettem, és Te is úgy aggódtál értem, mint senki más, mint ahogy én aggódtam Érted, mikor szétköltöztél a barátnődtől. Megőrültem a tudattól, hogy esetleg úgy halhatok meg, hogy nem látlak többet. Többször poénkodtunk azzal, hogy mennék Hozzád, hogy találkozzunk, és Te végre komolyan hívtál magadhoz. Én vonakodva, mert féltem attól, hogy nem tudjuk helyén kezelni a dolgokat, hárítottam ezt, halogattam, majd, majd… aztán a félelem, hogy nem látlak többé, erősebbnek bizonyult, és kimentem Hozzád, meglátogatni Téged. Te végig egyenes voltál, és soha nem mutattad ki, hogy mennyire kötődsz hozzám, nem tettél felém soha lépéseket, sőt, megpróbáltál segíteni abban, hogy a romokban heverő házasságomat helyrehozzam.

Aztán megtört a jég, eltört a lábad, és én nem bírtam elviselni azt a tudatot, hogy távol vagyok Tőled, segítenem kellett, ott kellett lennem Veled, és mindent feladva, Veled voltam. Te pedig megérezted, hogy mi van bennem. Nagyon sokat beszélgettünk, a múltunkról, a traumáinkról, az egymásnak okozott felesleges fájdalmakról. Feloldottuk a haragot, a fájdalmat, a keserűséget, ami bennünk volt, meggyógyítottuk egymást, elengedtük a múltat. Szövetségre léptünk és összezártunk, egymásba kapaszkodtunk és felemeltük egymást az általunk kreált sárból.

Az életünk közel felét együtt töltöttük… néha fizikailag is egymás mellett, néha 860 km távolságra egymástól… de valójában soha nem engedtük el egymást. A végső pillanatig segítettél, és próbáltad megoldani a problémáinkat. A végső pillanatig nem gondoltam Rád, mint potenciális partnerre, de rá kellett jönnöm, hogy az, hogy anno elengedtelek, nagyobb hiba volt, mint azt valaha sejtettem. Felnőttem és Te is felnőttél, felelősséget vállalsz Magadért, segítesz és mint mindig, most is mellettem állsz, mindenben.

Köszönöm, hogy vagy nekem, Marcusom! Te vagy a legjobb barátom, és az egyetlen, aki szavak nélkül is megért. Még legalább kétszer 15 évet kérek Tőled…! Soha többé nem engedlek el.

“Ha valaki találkozik az igazival, azt egyszerűen tudja. Másra sem tud gondolni. Ő a legjobb barátod és a lelki társad is egyben. Alig várod, hogy vele élhesd le hátralévő életed. Senki és semmi más nem fogható hozzá.” (Így jártam anyátokkal)