Annyi minden történt, mióta nem írtam – mert se időm, se energiám nem volt ehhez most, lévén évzárás, dolgozatírások, injekciós kezelés, meg egy új munkahely – és most úgy érzem, az előző posztom tükrében a teljes képhez hozzátartozik az, hogy leírjam, mi történt, és miből mi alakult.

Szóval nagyapám halála után megborultam, és nagyjából másfél hétig senkivel nem akartam beszélni. Még Marcussal se voltam túl kedves, pedig nem érdemelte meg. Kb ő volt az egyetlen ember, aki abban a szar időszakban mellettem állt és kedves volt velem.

Itt kaptam két nagy tanulságot az élettől: egyrészt megtudtam, kire számíthatok a bajban. Hála az égnek, a vendégeim nagy része nagyon cuki és normális volt, a kisebbik része, akik nem, azok meg már nem a vendégeim. A másik nagy tanulság, amit leszűrtem ebből, hogy aki nem akar az életem rossz időszakának a része lenni, az nem érdemli meg, hogy a jó időszakok része legyen. Eszerint válogattam meg, hogy kik maradtak velem szoros kapcsolatban ezután és kik nem.

Tehát eljött a május, én gyászomba fordulva vártam azért, mert Marcus születésnapja kapcsán voltak terveim, lévén tudtam, hogy hazajön, mivel én az injekciók miatt nem repülhettem. Rendbe kellett szednem magam, erre az ügyelet nagyon jó volt, legalább volt időm gondolkodni, és a betegek irányába tanúsított empátiámba kapaszkodva, saját magam felé is képes voltam empátiával fordulni, és megbirkózni a gondjaimmal.

Marcus születésnapján felköszöntöttem, bár másnap érkezett, azért írtam neki egy kedves üzenetet – elvégre most lesz 15 éve, hogy ismerem, és bár mi anno egy pár voltunk, azóta is a legjobb barátom, mindent tud rólam, és én is róla, és ezért baromira hálás vagyok egyébként – szóval készültem a másnapi érkezésére, mindent igyekeztem úgy szervezni, hogy a lehető legtöbb időt tudjuk együtt tölteni, mialatt itt van, és a lehető legkevesebbet kelljen a munkáimmal foglalkoznom. Nem lett tökéletes, mert azért ügyeleten is voltam, gyakorlaton is voltam, meg szalonoztam is, de nem okozott számottevő problémát. Legalább tudott az itthoni barátaival is foglalkozni egy kicsit.

Kimentem érte a reptérre, kislányommal együtt, elvittem egy régi kedvenc helyünkre, és átadtam neki a születésnapi ajándékát. Jó volt látni, ahogy felderül az arca, nagyon örült neki, pedig én borzasztó rossz vagyok ajándékválasztásban, de ezzel betaláltam. Egy hetet töltött itthon, ezalatt kirándulni voltunk, meglátogattuk közös barátainkat, étteremben voltunk, fagyiztunk, kislányommal hármasban kirándultunk (totál aranyos volt, nagyon félt tőle, hogy a lányom nem fogja őt kedvelni, de ő nem tudta, hogy a lányom nagyon közvetlen és nagyon kedves mindenkivel, és természetesen vele is megtalálta egyből a közös hangot), aztán velem volt a szalonban is, amíg dolgoztam, mert nem tudtam máshova időpontot adni a lányoknak... csináltunk egy szuper hetet, és nagyon boldog voltam attól, hogy a lányommal is jól kijöttek.

Én akkor már tudtam, hogy ő szeret engem. Tudtam azt is, hogy én mit érzek – mindig is tudtam, csak ezzel soha nem akartam szembenézni. Poliamor vagyok (képes vagyok több emberhez is erős kötődést kialakítani párkapcsolat nélkül, nem szerelmet, de hasonló ragaszkodást), de ő volt az egyetlen olyan ember, akit 15 éve megállás nélkül voltam képes szeretni, akkor is, ha épp nem beszéltünk, akkor is, ha mással voltam, akkor is, amikor ő volt mással. Az egyetlen dolog, ami fontos volt, hogy ő jól legyen, boldog legyen. Mindössze 2,5 évet voltunk egy pár, és 12 évet külön, barátként, de soha nem volt közömbös, végig azt akartam, hogy boldog legyen, nyilván így, hogy velem nem sikerült, akkor legalább mással. Amikor először kimentem hozzá két éve Szófiába, konkrétan megnyugodtam, hogy jó helye van, jó élete van, nincs miért aggódnom. Amikor eltörte a lábát, nem volt kérdés, hogy amikor csak lehet, megyek, és megpróbálok neki segíteni. Ha az elmúlt 12 évben bármikor felhívott vagy írt, prioritásként kezeltem, és ő is hamar igyekezett válaszolni, amikor én írtam neki, hogy gondban vagyok. Különleges kapcsolatunk alakult ki, és ezt nem akartam feladni, nem akartam elrontani azzal, hogy belekezdek egy olyan viszonyba, amit a házasságom és persze a köztünk levő fizikai távolság miatt nem tudok és nem is etikus fenntartani.

Viszont így, hogy már nagyon körvonalazódott bennem, hogy válni akarok, csak még nem tudtam, hogyan fogom ezt véghezvinni, úgy éreztem, egyúttal újra megpróbálom ezt a köztünk levő kapcsot elmélyíteni. Ebben akkor lettem igazán biztos, amikor ő hazament, és néhány nap múlva megéreztem a hiányát. Így elmondtam a Másik Felemnek, hogy érzelmi kapcsolatban vagyok valakivel, és ugyan még nem csináltam semmit, de nem jelenti azt, hogy nem is fogok semmit csinálni. Szerintem ő igazából ekkor vette komolyan azt, hogy én valóban el akarok válni, mivel az elmúlt négy évben pajzsként használtam ezt a mondatot akkor is, amikor veszekedtünk. Most viszont már besokalltam, és Marcus csak egy plusz löket volt ahhoz, hogy meglépjem, nem pedig a fő oka ennek az egésznek.

Nem akarom szapulni a férjemet, igazából nincs is okom rá, mert rengeteg dolgot köszönhetek neki. Iszonyú sok tapasztalattal gazdagodtam ebben a 12 évben mellette, és a lányomat se adnám oda semmiért. De elmúltunk... Nagyon bonyolult és kacifántos lenne leírni, mi történt a házasságunk alatt, és miért történtek dolgok. Meg már nem is számít. Nagyon sok traumatikus élményem van, és minden bizonnyal neki sem volt könnyű velem. Én egy olyan nő vagyok, akit tudni kell kezelni, tudni kell a depresszióját és a pánikbetegségét enyhíteni, tudni kell segíteni ebben, és szomorú ezt leírni, de a lelki támogatást, amire nekem szükségem van, azt az elmúlt 12 évben is Marcustól kaptam meg, és nem a férjemtől. Ez a fő oka annak, hogy elválok, nem pedig az, hogy félreléptem volna Marcussal, hiszen gyakorlatilag nem tettem semmit, amíg nem jeleztem otthon a szituációt.

Semmi sem fekete vagy fehér. Lehet elítélni azért, mert így döntöttem, már megszoktam, hogy az emberek a teljes kép ismerete nélkül ítélkeznek. De egyetlen napot nem bírnának ki az én életemben, ha helyet cserélnének velem. A létezés értelme nem az, hogy kibírjuk valaki mellett boldogtalanul, és nyilván rossz a házasságom, de a férjemet boldogtalannak látni nekem sem öröm. Nem vagyok szadista, hogy annak örüljek, hogy neki sem jó. Ennek így nincs értelme, és a magunk érdekében, a közös jó érdekében, el kell egymást engednünk. Ha együtt maradnánk, ahogy eddig is tettük, abban csak a lányunk sérülne, és mi magunk lennénk idegileg és lelkileg is roncsok. Én kibírom, befogom a pofám, ha arról van szó, de a lányomért felelős vagyok, és egy veszekedéssel átitatott, nehezteléssel teli légkörben nem lesz egészséges gyerekkora soha.

Nagyon félek attól, ami most jön, ez tény. De nagylány vagyok és végig fogom csinálni, úgy, hogy megpróbálok mindenkit szem előtt tartani és a mindenkinek lehető legjobb megoldást megtalálni ebben a helyzetben. Nagyon nehéz lesz, de a békés útra törekszem. Aztán hogy mi sül ki belőle a végén? Majd pár év múlva meglátjuk...

Pár hete ismét közöltem a Másik Felemmel, hogy jobb, ha külön utakon folytatjuk a dolgokat. Ő valahogy ezzel továbbra sem értett egyet, de nem értem, miért nem. Évek óta rossz mindkettőnknek, és hiába a bizonyítási vágy, egyszerűen ez a probléma túlnőtt rajtunk már nagyon régen, külső segítség nélkül nem fogjuk megoldani. A válás mindig nagyon nehéz dolog, főleg, ha közös gyerek és közös vagyon is van. Nem így készültem, de a diagnózisom után rá kellett jönnöm: ha így folytatom, ebbe bele fogok halni. Elszürkülök, kiégek, kiszáradok és meghalok.

Évek óta hiányzik már valami. Eleve az esküvőt sem szabadott volna bevállalni. Két oka volt: az egyik, hogy hiányzott a tűz, a sok érzelem, de volt helyette biztonság és állandóság. Akkoriban azt hittem, ez elég lesz. Nagyon hamar rájöttem, hogy nem, nem elég. El is költöztem egy évre. A másik oka pedig egy még erőteljesebb ok, amiről tudomást sem akartam venni: az esküvőnk előtt bepánikoltam, hogy nem lesz ez jó ötlet. Minden egyes sejtem tiltakozott az ellen, hogy férjhez menjek. Miért mentem mégis? Mert az előző vőlegényem elvesztése akkora trauma volt számomra, hogy arra gondoltam, ha már őt elvesztettem, akkor nem veszíthetem el a leendő férjemet, mert azóta is bánom, hogy elengedtem őt, és még egyszer nem követhetek el egy ilyen hibát... Szóval férjhez mentem, majd mikor rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, elköltöztem. Aztán a biztonság miatt és az emlékek miatt vissza is mentem. Oké, próbáljuk meg újra, mégis csak a férjem. Nem változott semmi, de helyette megtaláltam a munkámban magam – egy ideig. 

Amikor a lányommal terhes lettem, ugyanezek a körök mentek. Üres ígéretek, amiknek bedőltem, majd az elfeledés, homályba burkolózás, és a kőkemény szülés utáni depresszió, amiről sem beszélni nem tudsz, sem segítséget nem kapsz, csak lenézést és bántást. A tetteidet, szavaidat nem értik és nem is akarják érteni, mert te anya vagy és ki kell tartanod, akkor is, ha pokolian fáj a létezésed, amikor azt kívánod, bárcsak véreztél volna el a szülőszobán és nem kaptál volna életmentő transzfúziót.

Rengeteg bántás, fájdalom és geciség van mögöttünk, amit már nem lehet és nem is tudunk megjavítani. Annál is inkább, mert a lányunk születése után elkezdtem könyörögni, hogy akkor változtassunk egy csomó dolgon, vonjunk be terapeutát, bármit, de nem... nem történt változás. Akkor úgy döntöttem, hogy én változtatok. Keresem a lehetőségeimet. Nem akarom leírni ezeket a geciségeket, mindkét oldalon van szép számmal. Mégis azt gondolom, főleg az utóbbi 3-4 év tükrében, hogy én minden tőlem telhetőt megpróbáltam és megtettem, és mégsem történt semmilyen változás.

Amikor évekig könyörögsz, hogy történjen valami, hogy becsüljenek meg, hogy figyeljenek oda, hiszen a lelkedet is kiteszed a családért, és mégsem történik semmi, akkor idővel elfáradsz. Szenzitív leszel a környezetedből érkező hatásokra. Ahogy kinyílsz, észreveszik mások is, hogy létezel. Így történt ez velem is. Még mindig magamba gubózva, a lehetőségek között lavírozva, de próbálva újra megtalálni önmagam, éltem a napjaimat, egymás után, mint egy mókuskerékben.

És most lett nekem... Ő. Nem Ő volt az első ebben a háromszögben, ezt bevallom. De Ő volt az a katalizátor, akinek köszönhetően most minden erőmet összeszedve, meglépem, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna lépnem, és elválok. Nem árultam zsákbamacskát, elmondtam otthon, hogy alakulnak a dolgok, elmondtam, hogy innen szerintem már nincs visszaút. Nem akarok titokban játszani, sosem volt kenyerem ez, nem is tudtam ezt játszani soha. Nem tettem semmit, amíg nem jeleztem Róla. 

Félek, rettegek a válástól. Félek, rettegek attól, hogyan leszek akkor, ha majd elköltözöm. Augusztusban ez is megtörténik, egyedül megyek majd egy kis lakásba a lányommal és a szőrösgyerekekkel. Sok áldozatot fog tőlem ez a lépés követelni, de azt hiszem, a lelki békém miatt és a szabadságom miatt megéri majd.

Ami pedig Őt illeti... az majd egy másik poszt lesz.

Akinek szól, érteni fogja. :)

2008. 07. 05.

2009. 12. 23.

2011. 01. 27.

2011. 07. 05.

2021. 10. 02.

2022. 10. 01.

2022. 10. 24.

2022. 11. 20.

2022. 12. 30.

2023. 03. 22.

2023. 05. 05.

Amikor azért haragszol, mert beszélek, mert túl sokat beszélek, mert rágom a füled, mert kérek, könyörgök, követelek, jusson eszedbe, hogy ez sem tart majd örökké. Jusson eszedbe, hogy addig jó neked, amíg beszélek hozzád, mert addig bízom benned, addig fontos vagy.

Ha folyton elcsitítasz, csendre intesz, akkor előbb-utóbb félve mondom, amit mondani akarok. Bátortalanul jelzem, hogy valami hiányzik, valami nem jó, valamire szükségem van, valami fáj. Valami neked, nekem, nekünk fáj vagy fájni fog. Néha viharosan még azért kitörök, de akkor újra elcsitítasz, és én egyre kevesebbet mondok majd.

És ha ezután sem hallod meg, amit mondani akarok, akkor egy idő után elcsendesülök. Te megnyugszol – hiszen megoldódott minden magától. Most jó, végre béke van, végre nem nyaggatlak. Nem beszélek. Nem szólok, nem mondok semmit, nem jelzek semmit, csak nézlek, és várom, mikor szólhatok. De amikor szólni akarok, már nem jönnek a szavak, már nincs hangom, már elgémberedett a hangszálam, és nem tudok már többé szólni.

És ha te akkor nem fogod meg a kezem, akkor elfordítom a fejem, és többé nem nézek rád. Többé nem szólok, nem beszélek, nem könyörgök, nem nézlek, és nem látlak.

Elfelejtelek, ahogy te is elfelejtettél engem. Elengedlek, ahogy te is elengedtél engem. Kikopok az életedből, csendben, és csak napokkal később veszed észre, hogy valami más. Nyúlnál a kezem után, de az a kéz már nem lesz ott. Nem leszek ott, nem nézek rád, nem hallgatlak, nem szólok. Már nincs mit, nincs miért.

Hetek múlva jössz csak rá, mit veszítettél, hogy magammal vittem belőled egy darabot, és soha nem lesz már semmi sem olyan, mint régen. Minden, amit addig megtettem, egyszerre szakad a nyakadba, és akkor jössz rá, mennyire nem becsültél. Hogy amikor kértem, akkor te nem figyeltél, nem hallgattál meg, hanem csendre intettél, elnyomtál, eltapostál. Ahelyett, hogy felemeltél volna, ahogy ígérted, ahelyett, hogy a felhők között jártunk volna, ahogy ígérted, eltapostál, lenyomtál, eltemettél. És én megszürkültem, megkoptam, magányos lettem, a kínzó társas magányban, pedig együtt bármi lehettünk volna. Gyógyír vagy méreg, áldás vagy átok, szárnyalás vagy zuhanás. Te az utóbbit választottad.

Elbírom. Ne aggódj, elbírom a súlyát. Idővel könnyebb lesz, számtalan szörnyűséget bírtam már el. Az én magányom elmúlik majd, feloldja más. Csak te maradsz ott azzal a hiánnyal, ami utánam marad. És hiába szólsz majd, hiába beszélsz majd hozzám, hiába könyörögsz majd, szavaid nem hallja majd más, csak a szürke, monoton, mély és fájdalmas csend.

Az utóbbi időben megint van min gondolkodnom, mivel a depresszióm ismét meggyötri a napjaimat. Nem csak papa halála miatt vagyok mélyponton, hanem amiatt is, mert megint belekerültem az agyam által generált, önfenntartó spirálba, és nagyon nehéz innen úgy kikeveredni, hogy nem rombolok szanaszét magam körül mindent. Viszont ezek az események legalább arra jók, hogy felismerjem a rosszul berögzült mintáimat és a traumákra adott helytelen válaszreakcióimat megpróbáljam megfordítani, átírni valami másba, ami nem destruktív az életemre nézve.

Marcusnak születésnapja volt, ennek apropóján kicsit elnosztalgiáztunk, hogy a 15 éve tartó barátságunk mennyire sokat számít mindkettőnknek. Tudom, hogy neki is megvannak a maga traumái és válaszreakciói, viszont annyira hasonlít a kettőnk állapota egymáshoz, hogy rajta kívül kb nincs is olyan ember, aki ezeket megérti, vagy aki egyáltalán tudna segíteni abban, hogy feldolgozzam a veszteségeimet. Viszont örülünk egymásnak amiatt, mert minekután egymásnak kendőzetlenül tudjuk kimondani mindazt, ami bennünk van, így nagyon sok dolgot fel is fedezünk, feloldunk, kimondunk, vagy legalábbis irányba tudunk állni ahhoz, hogy megküzdjünk külön-külön a magunk kis szarjaival. Történt ez ma reggel is.

Mi volt a katalizátora az egésznek? Az, hogy tegnap, fájdalmamban kihajítottam az egyik legfontosabb embert az életemből. Nagyon kevesen vannak ilyenek, de hozzájuk általában túlságosan kötődöm, már-már görcsösen, és ezt általában tudják is, az a 2-3 ember, akik ilyen mélységben velem vannak, kezelni is tudják legtöbbször ezeket. Úgy fest, sem ő, de most kivételesen én sem tudtam ezzel az egész helyzettel mit kezdeni, és inkább a biztos rosszat választottam, mint azt, hogy megéljem az érzéseimet és elengedjem őket. A biztos rosszat – az elhagyatottságot – legalább már ismerem, az nem kelt bennem félelmet.

Szóval kihajítottam F-t az életemből, és emiatt nagyon nehéz éjszakám volt. Ezt Marcussal kivesézve ráeszméltem arra, hogy nem is olyan régi dolog bennem ez a túlzott kötődési vágy: ugyanis amikor diagnosztizálták a rákot nálam, 3 éve, akkor minden vágyam az volt, hogy valaki odajöjjön, és csak annyit mondjon:

Fontos vagy baszki, kérlek küzdj!

Hogy legyen valami, ami itt tart. Hogy legyen értelme nekifutni, újra és újra, megküzdeni a hányingerrel, a gyógyszerekkel, a hajhullással, azzal, hogy újra kell írnom az életemet, hogy ezentúl nincs nyugvás, hogy minden napsütéses nyár ezentúl potenciális veszélyforrás lesz... és ugyanez a helyzet azzal is, hogy miért nem mentem még ki Szófiába végleg. Keresem azt, ami itt tart.

Mert minden elvesztett kapcsolatom, minden elvesztett barátom, minden elvesztett vendégem csak azt az érzést erősíti bennem, hogy nem vagyok elég jó. Amit egész gyerekkoromban éreztem, amit egész életemben hajtottam, hogy valaki elismerjen és megfogja a kezem és azt mondja: nekem elég jó vagy, én így szeretlek, ahogy vagy, nem akarlak megváltoztatni.

És amikor hallom, akkor simán csak nem hiszem el. Keresem az újabb megerősítést, hogy tényleg? Tényleg így van? Tényleg érek valamit?... és a válasz minden esetben a csend. Mert Marcuson kívül nekem ezt senki soha nem mondta még ki az elmúlt 4 évemben.

Lehet, hogy nem jó közegben vagyok, de ilyenkor mindig az az első gondolatom, hogy akkor minek maradjak? Minek küzdjek, miért csináljam végig az újabb és újabb kúrát, ha értéktelen semmi vagyok? Minek próbáljak meg életben maradni, miért vállaljam a harcot, miért adjak magamból, ha mikor nekem van szükségem másra, akkor nincs ott senki? Miért csináljam végig, ha a munkám csak egy drága hobbi, vagy ha csak beadandó-írásra vagyok elég jó, és mikor én kérek megerősítést és segítséget, akkor nem kapok viszonzásul egy jó szót sem?

És igen, a csend is egy válasz, bár nem szeretek vele szembenézni. A kongó csendben mindig meghallom: ahol csend fogadja a szavaid, és nem az együttérző csend, onnan menni kell.

Ezért állok fel és megyek el egy idő után és gyújtok fel magam mögött mindent, porig égetve barátságokat, kapcsolatokat, hogy akkor fájjon, akkor ti is érezzétek, és majd a hiányom talán... aztán magamba roskadva, hogy mégis milyen önző módon viselkedem, ülök a szobában az éppen aktuális rajzom fölött, és zokogok a párnámba, hogy hogyan lehetek képes bántani azokat, akiket állítólag a világon mindennél jobban szeretek, és ez tovább mélyíti bennem azt, hogy látod, még erre sem vagy alkalmas, jobb lenne mindenkinek, ha nem nyomasztanád őket a szarjaiddal.

És ez a spirál önmagát generálja. Mert ilyenkor keresem a kapaszkodókat, hogy megcáfoljam ezt a kis lelkiismereti hangocskát a fejemben, de mivel ismét csak a csend fogad... így meghallom benne újra: látod, mondtam, hogy nem vagy elég jó... anyám hangján, ahogy kisgyerekkoromban mondja: jobb lenne, ha nem is léteznél... És talán az egész életem arról szól, hogy ezt az üzenetet, ezt az alaptézist, amit kisgyerekként kaptam, valamiképpen megcáfoljam. Talán ezért van a mentő, ezért van az, hogy körömszakadtáig hajtom magam, mert meg akarom cáfolni, és be akarom bizonyítani, magamnak vagy anyámnak vagy a világnak, hogy igenis én is érek valamit.

Hogy miért várom ehhez mások segítségét? Hogy mi lesz ennek a megoldása? Nem tudom. Az első lépés a felismerés arra, hogy megállítsam a spirált. A megküzdési stratégiám? Majd megkonzultálom nálam okosabb, tanultabb és tapasztaltabb emberekkel. Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy újra keressek egy pszichológust.

Tegnap elment papa. Hosszú betegeskedés és harc után megpihent. Elaludt. Nem fájt neki semmi. Hálát adok ennek, annak ellenére, hogy bár úgy kívántam, de nem lehettem ott az utolsó percekben, és azután sem. Csodaszép 33 évet kaptam tőle, és ezeket az emlékeket soha, senki nem veheti majd el tőlem. Büszke vagyok rá, hogy ő volt a nagyapám.

Annak ellenére, hogy kb. két hete már elköszöntem és meggyászoltam, mivel az akkori látogatásomkor már úgy éreztem, hogy soha többé nem látjuk egymást, ezzel szemben kaptam vele még további 4 alkalmat (igazi áldás volt), a halálhíre mégis földhöz vert.

Alig 36 órával a hír érkezése után most itt ülök egy kád vízben. Én, aki nagyon ritkán vesz kádfürdőt, mert az életvitelének minden részével próbálja védeni a környezetet, most felrúgtam még a saját szabályaimat is. Valamit kezdenem kell a fájdalommal, ami most bennem van, mert maga alá fog temetni. A mai napon intéznem kellett egy sor dolgot, muszáj volt bemennem a szalonba, emberek közé mennem, boltba, autószerelőhöz, ilyesmi. Tegnap még megengedtem magamnak, hogy gyenge legyek, és magamhoz hívtam F-t, hogy segítsen nekem. Alaposan kihasználtam a helyzetet, lévén befrontinoztam magam, és így nem igazán mertem vezetni, hazahozni a gyerekemet, ezért a kezébe nyomtam a kocsikulcsot, és megkértem őt, segítsen nekem ebben. Ahelyett, hogy hagytam volna pihenni szegényt... Soha nem kértem segítséget senkitől, csak amikor már tényleg minden kötél szakadt. Sokszor már akkor se szívesen, hiszen a dolgaimat én magam vállaltam. De most ezzel úgy éreztem, nem tudok megbirkózni. Megengedtem magamnak, hogy gyenge legyek egy kicsit.

Néhány kedves és támogató privát üzenet mellett kaptam azért kevésbé kedveseket is, és sajnálatos módon ezekből volt a több. Egy ügyfél a nyakamon tipródott, hogy miért nem vettem még át a szórólapjait a nyomdából, és most meddig óhajtom még csúsztatni a halálesetre fogva? Öt vendég a részvétnyilvánítás után szinte azonnal időpontot kért a „köszönöm” válaszüzenetem után, egy nagyon-nagyon régi exkolléga valamelyik gyárból épp most találta igazán tökéletes alkalomnak, hogy beszervezzen az MLM-szuperbizniszébe, egy haver pedig elpoénkodta, hogy de hát amúgy is készülhettél már rá, hát mióta kórházban volt, mit vártál, meleg hógolyót? Baszki, hagyjatok már egy kicsit szenvedni magamnak, de tényleg.

Sokkba kerültem. Egyszerűen sokkba kerültem, mert nem gondoltam volna, hogy mindössze ennyit jelentek az embereknek. Esküszöm, még az osztálytársam kérése, hogy adjam be a 24 órás határidős beadandóját, az is rosszul esett jelenleg, pedig tudom, hogy ő nem olyan szándékkal írta.

Ülök a kádban, és azon gondolkodom, vajon tényleg csak ennyit érek? Vajon félt valahol valaki, hogy elalszom itt és megfulladok? Vajon félt valahol valaki, hogy amikor 160-al veretem kékezés közben a pályán, egy durrdefekt miatt a szalagkorlátnak csapódva egyszer csak snitt - vége? Vagy csak időpont, csak háztartásigép, csak beadandó-megíró, csak kávéautomata, csak gyereknevelő, csak sofőr, csak ápoló, csak hisztigép, csak traumakötődés, csak extra fejfájás, csak plusz gond, csak szexpartner, csak szerető vagyok?...

Vajon fogok-e őszintén hiányozni valakinek, ha egyszer csak már nem vagyok? Vajon volt-e, van-e valami hatásom mások életére, vagy mindössze ennyit jelentek: időnként egy órácskát?...

Vajon ezek a gyász gondolatai, vagy a depressziómé, vagy a fájdalmamé? Vagy mindháromé egyszerre?...

Mi a helyes megküzdési stratégia azzal, ha magányos vagy a saját életedben?

Tehát januárt írtunk, és volt egy életem Magyarországon és lett egy életem kint. Viszont ahogy visszajöttem januárban hazai terepre, a Másik Felem rokkantsága miatt döntést kellett hoznom: valamelyik irányt priorizálnom kell. Mivel úgy alakult, hogy a helyváltoztatásban ő nehezítve volt, segítségre volt szüksége, ezért inkább az otthoni életemet építettem tovább; úgy voltam vele, majd ráér egy hónap múlva is keresni külföldi munkát, bár beadtam a jelentkezést, de – ahogy magyaroknál sem szokás, úgy kint sem – sehonnan nem kaptam érdemi visszajelzést. Mondjuk nem is fektettem bele túl sok energiát, hogy egy normális portfóliót összerakjak, de azért legalább egy „bocsi nem”-et vártam volna.

A nehéz az volt, hogy bár szerettem volna, de februárban emiatt nem jutottam ki. Nagyon sok teendőm akadt, és mivel tudtam, hogy ide leszek kötve még egy ideig, ezért bevállaltam egy harmadik tanfolyamot is (nem fáj még eléggé az életem, dehogyis...) és április közepéig ezt is nyomni fogom.

(Martenitsa a fán Szófiában, a Kambanite mellett. Saját fotó.)

Január végén volt a kontroll időpontom, le is vették az új mintát, ám sajnos ez sem lett jó. Ezután kell még egy kontrollt levenni, akkor már okosabbak leszünk, illetve vérvétel is lesz. Nem tudom, hogyan tovább. Félek azért egy kicsit, elvégre mégis a testi egységemről van szó. De próbáltam nem erre gondolni, mondjuk időm se nagyon volt rá, mert szétstresszeltem magam az anyagi problémáink, az iskolai elvárások és a családi elvárások miatt is.

Eközben némi baráti közbenjárásra – nevezzük F-nek, innen is köszi F, ha olvasod, imádlak! – sikerült bejutnom egy orvosi ügyeletre dolgozni, amit természetesen nagyon éltem. Noha nem volt könnyű, mert minden újdonság volt, de én az a karakter vagyok, aki addig megy, míg meg nem találja a kérdéseire a válaszokat – erről már ITT is írtam érintőlegesen – ezért viszonylag hamar magamba szívtam, amire feltétlenül szükségem volt, és gőzerővel vetettem bele magam az ügyeleti ellátás „mélységeibe”. Ez indított el azon az úton, hogy kacérkodjak a gondolattal, hogy bizony én bármennyire is rühellem az állami szférát, beadjam a jelentkezést a mentőszolgálathoz. (Spoiler: még nem tettem meg, mert úgy érzem, nem szivacskodtam eleget még ahhoz, hogy megfelelő tudással álljak oda, és teljes erőbedobással csináljam. Meg fogalmam sincs, mit akarok egyáltalán az élettől.)

Még mindig a grafikában láttam az életem megoldását, és nagyjából ez igaznak is bizonyult. A következő pár hétben viszonylag sok grafikai megkeresést kaptam, annak ellenére, hogy továbbra sem hirdettem magam. Ezer felé szakadtam, millió megoldásra váró feladatom volt, a naptáram egy káosz lett, jött a nagyvizsga, ami miatt teljes pánikban voltam, és ezt még tetézte az is, hogy erős barátságaim szövődtek a háttérben, amik – különféle traumatikus, illetve kellemes élmények hatására – eléggé elmélyültek. Közülük egy, ami nagyon-nagyon mélyre nyúlt, és emiatt is inkább pánikoltam/pánikolok, mintsem élveztem volna a szituációt.

Nem szeretem azt, amikor nem én irányítok, vagy amikor napok leforgása alatt olyan dolgokat hoznak ki belőlem, amikről korábban hallani sem akartam volna. Nem szeretem, amikor megborítanak lelkileg, egyszerűen nem tudom kezelni ezeket a drasztikus változásokat. Nem tudom kezelni azt sem, ha valaki annyira közel áll hozzám, mint például korábban V, hogy mindent tud rólam, megosztom vele a legnagyobb gyengeségeimet, elárulom a féltett kis szirszar titkaimat, de én vagyok egyébként a hülye, hogy ezeket elárulom...

Itt van például most Ő. Nevezzük így, hiszen nem akarom egyelőre felfedni kilétét, azt sem, hogy nő vagy férfi, jelen esetben nem is lényeges ez. Nagyon jó barátság szövődött kettőnk között. Már egy ideje alakulgatott, de néhány gátló tényező miatt nem fogantak meg ezek a próbálkozások. Aztán nemrég valami megtört bennem, és megnyíltam neki is. Nyilván, amikor valaki elkezd foglalkozni velem, vagy legalábbis a látszatát fenntartja annak, hogy törődik velem, én elkezdek benne megbízni. Viszont V miatt – és tavaly nyáron Sz barátnőm elvesztése miatt is – most ez a bizalom is iszonyú törékeny, és szinte minden pillanatban rettegek, hogy vajon Ő mikor szúr majd belém? Ő mikor fog eldobni, ellökni magától? Vajon fontossá vált neki a kettőnk közt levő kis vékony aranyfonál annyira, mint amennyire nekem az lett? Mire megkedvelek valakit, megbízom valakiben, a legtöbb esetben ellök magától. Marcus sem makulátlan, iszonyú sok sebünk van, amit egymásnak okoztunk, és nem csak akkor, mikor anno kisfelnőttként játszottuk a nagyot együtt, hanem azóta is. Voltak évek, amikor nem beszéltünk, voltak hónapok, amikor letiltott és írni se tudtam neki. Pokoli volt. Persze aztán feloldott, és most minden jó, legalábbis én úgy érzem, de vak vagyok ahhoz, hogy ekkora távolságból észrevegyem, ha valami baj van. Vajon Ő is erre a sorsra jut?... Sokszor úgy érzem, bármennyire is próbálok tenni, kevés, egyszerűen kevés vagyok, kevés a tudásom, kevés a barátságom, kevés az időm, kevés a szeretetem, és kevés, amit magamból adni tudok... és hogy minden tönkrement kapcsolat az én hibám, mert egyszerűen nem vagyok ezekhez elég jó. S ha valakit megkedvelek, ha valakit közel engedek, akkor rettegek, hogy mikor tör össze, mikor rúg belém, és mikor dob el azért, mert rájön, hogy nem vagyok elég jó, mert a legtöbb esetben nem viszonzott érzés az, amennyire én fontosnak tartok másokat. Minden egyes csalódás pokolian fáj, és maradandó sebeket vág a lelkembe. Hónapok teltek el, mióta nem láttam V-t, erre ma reggel megpillantottam a buszra várva, és ez elég volt ahhoz, hogy pánik törjön ki rajtam, és minden emlék egyszerre tolult az agyamba, a jeges rémülettel együtt, és ez az egész önváddal kevert szomorúság borzasztó érzés.

Ez az egyik nagy hibám: nem felejtek. S ha egyszer összetörik a bizalmam, akkor az örökre összetört.

Annak ellenére, hogy mennyi félelem van bennem és milyen kimerült vagyok, mégis úgy döntöttem, hagyom magam sodródni az eseményekkel, hiszen ha ennyire keresztülhúzza az élet a számításaimat, és lököd más lehetőségek felé, akkor ennek valószínűleg oka van. Még nem tudom, mi az, de oka van. Azért ha már elkezdtem a dolgaimat, akkor be is fejezem...

És ezzel a bejegyzéssel el is érkeztünk a jelenhez. Kicsit csitultak a körülmények, nyugodtabb a helyzet, végeztem egy sor vizsgával, és sokat tanultam. Most éppen újra Szófiában vagyok és kicsit foglalkozom a másik életemmel is. Innentől az események leírásában már a jelenből tudok csak meríteni. A múltam feldolgozásában sokat segít, hogy kiírom az epizódokat az életemből – és remélem, van olyan, akinek ez segít, ha másban nem is, legalább abban, hogy nem érzi magát egyedül. Ezt továbbra is folytatni fogom. Nagyon jó most ez a distancing itt kint, nekem valahogy szükségem van erre időről időre, már azon is gondolkoztam, hogy talán valamiféle skizofréniám vagy bipolárisságom is lehet, hogy ilyen nagyon kettős életet „kell” élnem (és ez belső kényszer, nem külső!), de a diagnózist inkább szakorvosra hagyom. Ezért jó nekem a szülőházam is, hogy megörököltem, mert oda akkor is el tudok vonulni csendben lenni, amikor Magyarországon vagyok. Az jelenleg a harmadik hely, ahol lakom.

Jövő héten lesz a kontroll, és én úgy érzem, széthullok. Nem most, nem addig, hanem majd akkor...

A legjobb érzés az, amikor rájössz, hogy képes vagy valamire, amiben sem te magad, sem a környezeted nem bízik. Amikor túllépsz a saját kereteiden, és olyat teszel, amivel bebizonyítod magadnak, hogy igenis erős vagy és bátor, és képes vagy a saját életedet is irányítani. Ilyen volt nekem ez az epizód is az életemben: rájöttem, hogy lehet még jobban, lehet még merészebben is csinálni. Amúgy is szeretem feszegetni a határaimat, de lépésről lépésre haladva ez még izgalmasabb volt.

Szóval bemelegítésként kinéztem a romániai utamat, és meg is valósítottam. 5 órát vezettem, hajnalban indultam, és helyi idő szerint délelőtt 10 körül már ott is voltam Déván. Nagyjából végig autópályán mentem, így nem téptem ki az utolsó szál hajamat is a románok vezetési stílusától, és nagyon fura volt az is, hogy bár hat nyelvet beszélek (és a hetediket tanulom), de nem értek egy büdös szót sem, ennek ellenére több helyen is ki volt írva magyarul minden.

(Félúton Bulgáriába, Orsova mellett a pihenőben, a Duna és a Cserna találkozásánál. Saját fotó.)

A vár is nagyon szép hely volt, csak kár, hogy felújítás alatt állt. Átmentem ezért Vajdahunyadra, de az is felújítás alatt állt. Ahogy a visszafelé vezető út is felújítás alatt állt. Kicsit az az érzésem volt, hogy egész Románia felújítás alatt állt, de erről majd lehet, hogy beszélek egy vlogban külön. Vicces élmény volt, hogy bárhova mentem, mindenhol csak a felét láthattam a dolgoknak, mert a másik fele le volt fóliázva. Az egész ország olyan befejezetlen...

Ezután a karácsony előtti nagy hajrá következett az üzletemben, amikor még az is nehezemre esett, hogy ébren maradjak hazáig a kocsiban, de ez mindig ilyen... ezen igazából senki sem lepődik meg, aki kicsit is belelát a szépségipar rejtelmeibe. Konkrétan a suliba se jutottam el... Viszont utána január eleje megint egy lazább időszak, így akkor van időm kipihenni a nehézségeket.

A karácsony... hát, az eltelt. Ez volt az első karácsony, amikor meglátogatni sem tudtuk nagyapámat, és ez nagyfokú szomorúsággal töltött el. Nem bírom elviselni az ilyen drasztikus változásokat. Bele se merek gondolni, milyen lesz az első karácsony, amikor már nem lesz velünk. Pedig sajnos, ez is vészesen közeleg. Az előző évben még el tudtunk hozzá menni a kórházba, most viszont Covidos volt, és így nem látogathattuk meg. Még csak haza sem mentem. Még fájt a hegem, még néha húzódott, de azért letoltam a karácsony körüli otthoni hajrát is, főztem, takarítottam és igyekeztem a lányomnak egy szép karácsonyt alkotni.

Szilveszterre megvolt ugye a Nagy Terv, hogy kocsival kimegyek Szófiába. Marcus belesegített a benzinbe (igazából annyi pénzt küldött, hogy kifizettem belőle az egészet, és még egy csomó ajándékot is vettem nekik kintre), szóval minden készen állt, hogy útnak induljak életem legnagyobb kalandjára. Időközben én rájöttem, hogy egyedül nem annyira boldogulok a bolgárral, mint szerettem volna. Ehhez megvettem egy tankönyvet is, így ottlétemkor beballagtam a szófiai egyetemre, mert ugyebár ha csinálunk valamit, akkor csináljuk már rendesen, és rögtön be is iratkoztam egy külföldieknek szóló alapszintű bolgár nyelvi kurzusra, amit online is tudtam követni.

Amellett elmentünk kirándulni, ha már autóval voltam, így nem volt akadály a távolság sem, és az sem, hogy olyan helyre jussak el, ahova saját jármű nélkül nagyjából esélytelen lett volna. Csodálatos hegyvidéki havas tájakon mentem végig, nemcsak autóval, hanem sétálva is. (Erről külön fogok majd írni vagy vlogolni, még nem tudom, de megérdemel egy külön bejegyzést.) Aztán pedig, ha már sok mindent először csináltam életem során, hát most először korcsolyáztam a barátokkal, ez is elég mély nyomot hagyott bennem, mert Magyarországra visszatértemkor megfogadtam, hogy nem hagyom abba, én bizony 33 éves fejjel meg fogok tanulni korcsolyázni. A szilveszteri buli is igen jó volt, magyar barátokkal ünnepeltük, magyar pálinkát ittunk. Néha örültem, hogy senki nem ért minket odakint, kiváltképp akkor, mikor egyik haver brutálisan beba enyhén ittas állapotban az erkélyről kiabálta, hogy jöjjenek a szarvasok oltani a szomszéd házban kialakult erkélytüzet, és közben teli tüdőből fújta a trombitát. Természetesen erre másnap nem emlékezett, de milyen szerencse, hogy nálam mindez megvan videón...

A pontot az i-re az tette fel, hogy Marcus adott egy lakáskulcsot, így gyakorlatilag bármikor mehetek-jöhetek, amikor akarok. Ez nagy biztonságot ad nekem, mert így tudom, hogy ha beüt a szar, akkor is van hova mennem. Így már nem kétlaki, hanem gyakorlatilag háromlaki lettem; ennek örömére hagytam is ott egy pár napra elegendő cuccot, ruhákat, edzős felszerelést... és nemcsak lelkiekben, de immár fizikailag is kialakítottam egy második életet.

Hogy hogyan élem ezt a kettősséget, az még kérdéses; az viszont bizonyos, hogy egyre jobban szeretem ezt a helyet. Elvégre hosszú évek után itt eszméltem rá először, hogy a saját életem uralója én magam vagyok, hogy erős vagyok, hogy van értékem. Hogy a komfortzónán túl az élet igenis édes, hogy meg tudom csinálni, hogy az adrenalinfüggőségemet nemcsak a kéklámpával tudom megélni, hanem a határaim más jellegű feszegetésével is. Hogy a külföldi létezés bár ijesztő lehet, de nem élhetetlen, még akkor sem, ha Balkán.

860 km, 12 óra vezetés, három országon keresztül, a saját autómmal... ez volt életem eddigi legnagyobb kalandja. És cseppet sem bánom, hogy belevágtam!

Szóval beestem a rendelőbe, gyorsan levették a vért, előkészültem és már csak várakoztam. A műtét alatt itt már pihentem egyet, mert én még egyszer nem voltam arra képes, mint az előző alkalommal. Így a kis pihenés után arra ébredtem, hogy pokolian görcsöl a hasam.

A görcsök néha enyhültek, néha nem. Nem segített, hogy nem tudtam összehúzódzkodni, mert a jobb petefészkemről is le lett szívva egy ciszta, így ott is volt rajtam egy kb. fél cm-es „lyuk”. De hát én hero vagyok, legalábbis mindig annak képzelem magam és elfelejtem, hogy valójában nem vagyok az, ezért úgy döntöttem majdnem 3 óra elteltével, hogy akkor én most hazamegyek. Néztek is rám, hogy biztos? Mondom biztos, csá, leléptem.

(Kirándulás Balatonfűzfőn, a második koni után. Saját fotó.)

Szédülni már nem szédültem, de a lábaim nehezen vittek a kocsihoz. Kb 30 km-re lakom a kórháztól, de az utolsó 10 km-t már úgy tettem meg, hogy ordítottam a fájdalomtól, nem bírtam egyszerre ennyit ülni... de már nem álltam meg, hazáig mentem. Otthon aztán ledőltem a kanapéra, és igyekeztem nem nagyon genya lenni a családdal, akik persze próbálták oldani a feszültséget.

Doki azt mondta, hogy ha ez után is újra rossz eredményeim lesznek, akkor sajnos a méheltávolítás lesz az egyetlen lehetőségem. Igazából már most is szívem szerint ezt akartam volna, mert akkor tudtam volna, hogy többé nem fáj, sem a havi sztori, és nem tud már nekem más meglepetést okozni, és gratis a dologban, hogy legalább a fogamzásgátlásról is le lenne a gond, amúgy is külföldre készülök sterilizáltatni magam, mivel Magyarországon jelenleg ilyet nem lehet tenni.

Nem sokat pihentem otthon, másnap bevállaltam egy vendéget, és hogy beviszem a lányomat az oviba. Nyilván nem bírtam ülni a seggemen, az üzletet patyolatra takarítottam. Mivel bírtam, és úgy éreztem, ehhez a munkaszékem is megfelelő, ezért folyamatosan növelve a vendégek számát, gyakorlatilag már másnaptól visszaültem dolgozni. Pihennem kellett volna, de én nem tettem – megint azt gondoltam magamról, hogy hero vagyok, és legyőzhetetlen.

És itt álljunk meg egy apró tanulság erejéig: ne hidd, hogy mindent megtehetsz büntetlenül. Spoiler: ennek is meglett a böjtje. Ha pihenni kell, akkor pihenj, mert ha nem teszed, a tested rákényszerít arra, hogy márpedig akkor is tedd azt.

A műtét után két héttel már arról beszélgettem Marcussal, hogy de jó lenne a szilvesztert az eredeti terveknek megfelelően kint tölteni. Mondtam, hogy várjuk meg, amíg megérkeznek a kintlévőségeim, és foglalok egy repjegyet. Ez viszonylag hamar meg is érkezett, de a repjegyek addigra sajnálatos módon elfogytak... ennek megoldása végül az lett, hogy Marcus felajánlotta, hogy segít a benzinben, hiszen kevésbé alapos számolással 3,5 tank benzint kellett vennem, hogy oda-vissza megjárjam a közel 900 km-es utat. Annyira szerettem volna kimenni, hogy azt mondtam: deal!

Még mindig nagy űr volt bennem az egyik legjobb(nak vélt) barátom elvesztése miatt, de úgy voltam vele, tovább kell mennem. Ha nem vele, akkor majd nélküle vagy másokkal, de igenis meg fogom élni azokat a dolgokat, amiket meg akarok élni. Kezdtem rögtön azzal, hogy decemberben, a karácsonyi nagy hajrá előtt nemes egyszerűséggel fogtam magam és kimentem Romániába. Miért? Két okból: volt egy ügyfelem, akivel már többször dolgoztam együtt kisebb projekteken, viszont sosem találkoztam még vele. Ő egyébként erdélyi magyar, most Aradon él. Továbbá útba esett az egyik bestie-m, aki Makó mellett lakik. Illetve nagyon szerettem volna megnézni Vajdahunyad várát és Déva várát is. Plusz pont, hogy ez a tőlem nagyjából 5 órás út pont jó bemelegítésnek ígérkezett arra, hogy ha valóban megyek ki szilveszterre kocsival, akkor meglássam, hogy egyáltalán bírom-e... hiszen soha nem vezettem még saját autómat külföldön...

Tehát visszamentem még egy körre, most viszont egyedül voltam, és kifejezetten jót tett a dolog. Bár a terveim nem úgy sikerültek, ahogy akartam őket, de azért elég jó volt így is.

Odafelé menet V-vel még veszekedtem egy nagyot üzenetben – nyilván nem bírok lakatot tenni a számra, ha valamire nem kapok választ, aztán végül ez volt az a pont, ahol olyan válaszokat kaptam, ahol megláttam, ki is ő valójában, és mennyire nem beszélünk egy nyelvet. Ezt egyébként a hiányos angolomnak tulajdonítom, mert nem mindent értek, vagy néhány napba telik, mire rájövök, mit jelentenek az angol szókapcsolatok, de itt viszont kőkeményen félre tud csúszni egy beszélgetés. Természetesen ő ezt nem hitte el, én meg úgy éreztem, hiába is magyarázkodnék, elengedtem. Majd megbékél. (Vagy nem.) 

(Saját fotó)

Az autóbérlés nem sikerült, hiszen mire béreltem volna, a kiszemelt kisautót elvitték, a nagyobb autóra meg nem tudtam volna kifizetni a kauciót. Nem baj, majd taxizom. A repülőn megismerkedtem egy csajjal, aki bolgár volt, de tanult magyarul, aztán kiderült, hogy beszél angolul, németül is, így mindegyik nyelvet gyakorolhattam vele. A férje végül elvitt kocsival a szállásomra, így az éjszaka közepén nem kellett taxival bajlódnom. Kicsit ijesztő volt amúgy beszállni egy idegen kocsijába, de úgy voltam vele, így is a halál pengéjén táncolok az állapotommal, már teljesen mindegy...

A szállásomon elfoglaltam a szobát és gyakorlatilag azonnal elaludtam és reggelig fel sem ébredtem. Akkor néztem jobban körbe, és megegyeztem a szállásadóval, hogy ha később úgy alakul, hosszabb távra is szívesen fogad. Ez nagy biztonságot jelentett, hiszen így már két helyre is van lehetőségem menni. Aztán kerestem egy boltot, ahol bevásároltam, és leültem dolgozni. Volt ugyanis egy munkám, amit nem tudtam otthon megcsinálni, mert a kislányom nem bír csendben megülni a seggén arra a 2 órára, amíg befejezem a projektet, itt viszont csend volt, és sikerült is befejezni. Utána átmentem Marcushoz, beszélgettünk és társasjátékoztunk egy kicsit, majd jött értem A, akivel elmentünk szórakozni.

Itt is megismertem egy bolgár párt, így négyesben mentünk el bowlingozni. Soha életemben nem bowlingoztam, és nem segített, hogy vodka-narancsot ittunk közben. De legalább jól éreztem magam. Aztán elmentünk, hogy keresünk valami klubot, de akárhány helyen voltunk, vagy drága volt a belépő, vagy nem tetszett a buli, így végül sétálgattunk egy nagyot az utcán. Ittunk közben valami meggyes meg málnás sört, 3,5% alkoholtartalommal, viszont végre az első olyan sör volt, ami nem volt keserű, és nagyon ízlett. Úgy voltam ezzel az estével, hogy mikor, ha nem most? Hiszen a műtét után megint nincs viháncolás legalább egy hónapig.

Vicces volt, mert egyszer, miközben sétáltunk, felkiáltottam, hogy „meg a faszomat”! Mire a mellettünk levő fiútársaság ránk köszönt: sziasztooook! Úgyhogy azután néhány magyar egyetemista fiúval mászkáltunk a városban. Ki hitte volna, hogy éppen Szófiában fogok ilyenformán magyarokba belefutni? Kicsit később elkeveredtünk egymástól, így az este végén leültünk egy parkba néhány málnás sörrel, és bench party lett az egészből végén.

Másnap is dolgoztam egy kicsit, befejeztem, amit elkezdtem, majd a jó ég tudja, mitől vezérelve, de beadtam a jelentkezésem egy grafikai állásra. Aztán, mivel esett az eső, átmentem Marcushoz VR-ozni és filmet nézni. Rendeltünk egy pizzát, és sokat beszélgettünk. Utána hétfőn pedig hajnalban visszarepültem Magyarországra.

Azért itt is sikerült alakítanom egyet, hiszen Szófiában is két terminál van a reptéren... nekem sikerült az 1-esre kimenni, így, noha nem tudok futni, laza 10 perc futással kezdtem a reggelemet, hogy elérjem a gépet a 2-es terminálon. Elértem, nyilván.

Mivel aznap volt V születésnapja, és tekintve az előző beszélgetésünket és annak igencsak viharos lezárását, nem tartottam jó ötletnek felköszönteni, így egy posztban tettem ki azt a dalt, amit legutoljára tőle kaptam, egyetlen torta emojival. Ezzel részemről letudtam: gondoltam rá, igen, szülinapja van, igen, most épp nem beszélünk, de akkor is gondoltam rá, és reméltem, hogy jól érzi magát.

Rossz volt, mert vízen kívül semmit nem ihattam, elvégre siettem a kórházba a műtétemre. Ölni tudtam volna egy jó kávéért, de nem kockáztattam. Ha altatnak, nem szabad a gyomromban lennie semminek. Igazából vizet sem ihattam volna, de az időeltolódás miatt itt még mertem egyet inni.

Még küldtem üzenetet a dokimnak, hogy késni fogok a reggeli bejelentkezéssel, mert „baleset volt és nem érek oda” (de nagyon utálok hazudni), aztán odamentem a kapuhoz, hogy felszálljak a gépre. Már javában a shuttle-n álltam, amikor még zajlott a beszállítás. Nyomkodni kezdtem a telefont, és akkor vettem észre, hogy alig 20 perccel azután, hogy közzétettem azt a zenét, V lájkolta.

És akkor, ott, nem tudom, mi ütött belém, de kitört belőlem a sírás. Hogy tudja, hogy ezzel mit tép fel, mert előtte nem titkoltam semmit, tudta, hogy barátként nagyon fontos nekem, és ennek ellenére ellökött, lehazugozott, és most meg odabök egy lájkot, és ennyi. Sírtam, és azt mondtam: soha többet nem jövök ide vissza. (Spoiler alert: dehogynem.)

A repülés nagyjából eseménytelen volt. Bár késtünk – köszi Ryanair – de mégis jó időben sikerült felvennem a kocsimat. Igaz, így a sebességhatárt enyhén átlép maximálisan betartva suhantam a pályán, és így mindössze kettő perc késéssel odaértem a vérvételemre, és így a műtétemre is...