Sokszor gondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha bizonyos dolgokat másképp csinálok az életemben. Ha mondjuk nem arra megyek továbbtanulni, amerre mentem, vagy ha nem azt a munkát kezdem el, hanem mást. Ha nem megyek férjhez, vagy ha nem válok el. Számtalan dolgot hozok fel ilyenkor, ahol jelenleg úgy érzem, hogy hibáztam, vagy rossz döntés volt, vagy ellenkezőleg, tennem kellett volna valamit, amit nem tettem meg. És mindig van egy pont, amikor eljutok arra a felismerésre, hogy bár jó nehéz így, mégis ez volt az az út, aminek történnie kellett, mert ebből tanultam a legtöbbet. Ezek miatt a tanulságok miatt lettem az, aki ma vagyok.
Rohadt nehéz a kettős életemet fenntartani. Két országban is kvázi helyt állni – nyilván nem megy úgy, ahogy szeretném. Például nem haladok a bolgárral, és ez annak is köszönhető, hogy rommá dolgozom magam, hogy fizetni tudjam a mindennapi életemet. Ebben igaza volt a Másik Felemnek: nagyon keserves lesz, és nem vagyok benne jelenleg biztos, hogy nem fogok belebukni. De már nem igazán van visszaút, és nem is akarok visszalépni a házasságomba.
Marcusnak volt a héten felém egy mondata, ami belém égett. Ez a mondat adta a poszt címét is. Hiszen lehet, hogy nem vagyok tökéletes – senki sem az -, de mindenkinek megvan a maga helye a világban, akkor is, ha éppen aktuálisan ezt nem tudja felmérni. És eddig én nem voltam jó helyen. Nem kaptam meg azt az elismerést, amire szükségem volt, nem kaptam meg azt a motivációt, amire szükségem volt, és már egy jó ideje nem éreztem magam másnak, csak egy élő inkubátornak, aki beteljesítette a feladatát. Nem tudtam örülni a mindennapoknak, sem a sikereknek, sem annak, hogy van munkám és megannyi barátom. A végén már nem kaptam jó szót sem.
Sokszor gondolkozom azon is, hogy a depresszió vajon nem abból fakad sokszor, hogy az ember leánya nem érzi magát a megfelelő helyen?...
Furcsa dolog a depresszió – a legváratlanabb helyzetekben vág pofán egy szívlapáttal. Amikor azt hiszed, minden rendben, akkor fog a képedbe röhögni, és azt mondani: látod babám, én megmondtam... Számtalan arcával, számtalan oknak álcázva magát, befurakszik a bőröd alá és nem ereszt. A véred megfagy, az izmaid zsibognak, a mozgás nehéz, az agyad tompa. A mellkasod szorít, és ha nem tudod, hogy ismerős vendég, rohannál az ügyeletre, hogy csináljanak egy EKG-t, ami persze negatív lenne. De mivel tudod, mert ismerős érzés – sőt, talán az egyetlen olyan érzés, ami stabilan az életed része -, így nem teszed.
A depresszió nem csak annyi, hogy rossz a kedved. A depresszió nem csak a szerotonin és a dopamin hiánya az agyadban. A depresszió egy súlyos mentális kórkép, amivel foglalkozni kell. És ha nem a pszichológus, akkor a barátaid által, de valahogy-valahol megértést kell találj, mert belebolondulsz. Tudnod kell róla beszélni valakinek. Én most úgy határoztam, hogy nektek beszélek.
A depresszióm csúcsán csak annyit látsz, hogy nem vagyok túl beszédes és nyitott, inkább magamra zárom az ajtót és nem kereslek. Nem akarlak azzal terhelni, ami bennem van. Ha mégis beszélek, még magam is bagatellizálom a dolgot – fáj a fejem, rossz a kedvem, felbaszott egy ügyfél, valami ilyesmit fogok mondani és mosolygok, akármennyire is letört vagyok belül. Hosszú évekig két ember volt, akinek mindent elmondhattam, és egyikük ítélkezés nélkül fogadott mindig, ő K., akinél mindig volt egy pohár bor, amikor szükségem volt rá. (Néha meglehetősen nagy pohár volt, de nem azt nézzük.) A másik pedig Marcus volt. Amióta ismerem, neki mertem úgy beszélni a dolgokról, ahogy azok valójában voltak, és pár neki is nehezebb időszakot leszámítva, mindig segítőkészen állt hozzám az online térben, és én is igyekeztem visszaadni neki ebből. Mindketten magányosak voltunk a depressziónkban, és egymás társaságában találtunk átmeneti megnyugvást.
Vicces intermezzo: épp az imént kérdezte meg tőlem, hogy „mit csinálsz? Blogolsz?” Én pedig lefagytam, és visszakérdeztem, honnan tudod?
„Más az írástechnikád, amikor chatelsz, meg amikor blogolsz.”
Na ez, gyerekek, ez az az ok, ami miatt az életemet is rábíznám – ő valóban ismer, szavak nélkül is ért, tudja, mi van bennem. 15 és fél év rutinja van benne. Meggyőződésem, hogy ezt nem sokan értik, mint ahogy azt sem, miért melegítettem fel úgymond a káposztát – mondjuk nem nagyon kellett felmelegíteni, mind inkább csak tudomást venni arról, hogy bizony meleg maradt az ennyi éven át is. És nemcsak másoknak hazudtam ebben, de még magamnak is.
Éveken át próbáltam belesimulni egy olyan életbe, ami igazából nem nekem való volt. Nem az anyaságra gondolok, mert imádom a lányom, hanem inkább olyan helyzetben és helyeken való tevékenykedésre, ami felőrölt. Meggyőződésem, hogy a házasságom sem az őszinteségre épült, egyik fél részéről sem. Mindketten vártunk belőle valamit, de nem vettük figyelembe a másik fél igényeit és nem díjaztuk a másik fél érdemeit sem. Hibáztunk mindketten. Emberileg én ettől függetlenül kedvelem a Másik Felemet, és szeretném, ha a végén mindketten emberhez méltón szállnánk ki a dolgokból. Már nem bosszantanak az apró hülyeségek, és már nem zavar, hogy másképp neveli a gyereket – a fő dolgokban így is összefogunk.
Csak én váltam majdnem semmivé ebben az egészben.
Évek múltán már tudok beszélni arról, mennyire nehéznek élem meg a válást, a gyereknevelést, az állandó munkát. Tudok beszélni arról is, hogyan érintett az, hogy nem találtak a szavaim, könyörgéseim meghallgatásra. De nem tudom szavakba önteni azt az ürességet, amit egy évtized óta cipelek magamban. A kongó, nehéz ürességet, és az ürességben a vádló hangot, ami újra és újra gúnyosan nevet, és cáfolja azt is, ha véletlenül éppen jól érzem magam. Cáfolja, ha dícséretet kapok, hiszen nem úgy van, nincs mit dícsérni. Cáfolja, ha sikert érek el, hiszen nem érdemelted meg. Cáfol mindent, és holnapután reggel, amikor egyedül ébredek majd a szobámban, a képembe fog nevetni: látod, egyedül vagy, még mindig...
És a címben jelzett mondat volt az, ami ezt a „semmi vagyok, és semmit sem érek” érzést fel tudta robbantani bennem úgy, hogy talán kitart egy ideig a normális gondolatvilág.
Mert van, akinek tényleg kincs vagyok, és minden nap hálát ad azért, hogy vagyok. És már én is tudok örülni annak, hogy túléltem. Van motivációm, van miért. Van, amikor ennyi is elég, hogy az ember rájöjjön, érdemes felállni és továbbmenni, akkor is, ha nehéz lesz és akkor is, ha ott a bukás lehetősége... Hiszen ha megpróbálod, veszíthetsz, de ha nem próbálod meg, már veszítettél...
