Két héttel a konizáció után felültem a repülőre, annak ellenére, hogy mindenki mondta, hogy inkább pihennem kellene. Pihenni? Hagyjatok már, gondoltam, hát közben én végig dolgoztam a fekvés idejét a szalonban. Csak nem árt meg egy kis kiruccanás... Annyira izgultam, hogy milyen lesz egyedül kimenni, egy idegen országba, hogy a repülőn talán egy pillanatra el is ájultam. A felszállás volt a kedvenc részem, ahogy azóta is mindig. Sírtam örömömben, hogy ez velem most tényleg megtörténik. Az ezelőtti három évben a legtöbb kimozdulásom az volt, amikor elmentem suliba, vagy lementem a boltba. Erre mondjuk a Covid is rásegített, de időm sem lett volna, annyira nehéz helyzetben voltunk anyagilag a házvásárlás-felújítás-vállalkozásindítás után, hogy a fillérekre is vigyáznunk kellett. De valahogy összeraktam a repjegy árát, és bizony, rettenetesen boldog voltam attól, hogy repültem.

Anno, még fiatalabb koromban volt egy fiú, akivel együtt laktunk. Akkoriban nem igazán kaptam állást sehol, mert nem voltam még 18 éves. (Ez is egy szép sztori, hogyan alakult ez így...) A fiú apja helikopterszerelő volt, nyugdíjazott katona, aki nyugdíj mellett egy magán sétarepüléssel foglalkozó vállalkozónak dolgozott. Úgy segített rajtunk, hogy beprotezsált a céghez, mint hangártakarító. Ott szerencsére volt lehetőségem megismerkedni a repüléssel, tehát nem volt idegen számomra a levegőben lenni, de azért egy helikopteren mégis más, mint egy repülőgépen...

Még sajgott a hasam, és még mindig rossz lelkiállapotban voltam, hiszen az azelőtti két hétben nagyon sokat veszekedtünk otthon. Ráadásul a Luxuryban is elkezdtem úgy érezni, hogy nem vagyok oda való, és ezt nem tudtam megmagyarázni. Fogalmam sem volt, miért érzem ezt, vagy hogyan kellene ezen változtatnom. Időközben elkezdtem tanulni a biológiát és készülni a következő évben az emelt szintű érettségire, de ez sem tudta bennem elnyomni azt a megérzést, hogy én következő karácsonykor már nem leszek ott a Luxuryban.

Szófiában Marcus várt a reptéren, én pedig tátott szájjal bámultam a taxiból kifelé az éjszakai városra. Az első benyomásom az volt, hogy elég eklektikus város, de igazából másnap néztem körbe jobban. Felmentünk a Vitoshára, már ameddig bírtam az iramot, mert azért még nem voltam száz százalékos. Könnyen fáradtam és a nap végére erős görcseim is lettek. Igyekeztem nem mutatni, mert ennek ellenére élveztem a kirándulást. Csodálatosnak találtam a helyet, és – aki ismer, az tudja, hogy mennyire közel áll hozzám a természet – olyan megfigyeléseket tehettem, amire Magyarországon nem volt lehetőségem, elvégre 800 km-rel arrébb hasonló, mégis nagyon más a növényzet. Plusz a Vitosha elég magas hegy, gyakorlatilag ahogy mész fel, megfigyelhető a sávozódás a növényzetben: ahogy haladsz felfelé, a lombos fák helyét átveszik a fenyők, majd a kisebb örökzöldek, végül a környezetismeret tankönyvedből ötödikben megismert tajgára jellemző növénytársulásokkal találkozol. Akkor ott elhatároztam, hogy ezt a helyet szeretném jobban megismerni, valamiért vonzott már akkor is, de nem tudtam megmondani, miért. Elvégre Balkán, elvégre nem túl jó véleménnyel vagyunk róla, de akkor is... valami megfogott. A belváros kifejezetten szép, a parkok rendezettek, elég sok a zöldterület, ez nagyon tetszett. Mi a külső kerületek egyikében voltunk, ott egyszerre volt jelen a szocreál lepusztult panel és a csodaszép, csillogó üvegépület, a kutyaszaros elhanyagolt füves rész és a rendezett park is. Néhol láttam gerillakertészkedést, rendszerint autógumival kijelölt „kertecskéket”, növekvő paradicsombokrokkal, facsemetékkel, virágokkal. Tényleg elég eklektikus. A belváros gyönyörű, a bolgár kaják szerintem szuperek, az emberek pedig elvannak a maguk világában – annyira, hogy a metrón sem kapod meg a helyet, ha idős vagy, ha kismama, akkor sem. (Spoiler alert: később egyébként megtapasztaltam, ha bajban vagy, akkor viszont azonnal és automatikusan segítenek.)

Nagyon furcsa volt már akkor is a cirill, és hiába tanultam anno egy kevés cseh nyelvet, nem ismertem fel szavakat, még csak hasonlót sem. Ez kicsit zavart, de egy munkahelyi kiküldetésen kívül nem voltam sehol kint, ott pedig mindenki angolul beszélt és eléggé izolált környezetben voltunk. Idegennek hatott a nyelv, emiatt nem éreztem magam túl komfortosan. Egyszer elmentem egyedül sétálni egy parkba, és rettenetesen féltem, amikor emberek voltak a környezetemben, annak ellenére, hogy az angol tudásom eléggé stabil. Nem volt jó élmény, és emiatt egy ideig nem is akartam visszamenni Szófiába. Inkább bemenekültem a legközelebbi McDonald's-ba, de a sajtburger odakint rettenetesen rossz. Nem, nem olyan, mint Magyarországon.

Visszatérő kérdés, amikor elmesélem ezt a történetet, és az ezutáni látogatásaim történetét: miért lényeges eleme az életemnek Marcus? Mi a mi sztorink? Dióhéjban annyi, hogy ő egy fiatalkori szerelmem volt. Konkrétan az a srác, akivel férjem előtt voltam együtt 2,5 évig. Gyerekek voltunk még agyban, sok dolgot elrontottunk, és talán nem is feltétlenül voltunk mi egymáshoz valók. Szakítottunk. Egy fél évig egyáltalán nem beszéltünk. Azóta viszont igen gyakran beszélünk és nagyon jó barátok vagyunk. Minden titkomat tudja, és ő is megbízik bennem. Vannak időszakok, amikor egyszerűen csak nem beszélünk, de utána pár hónap múlva ugyanott folytatjuk. Több, mint 15 éve már, hogy ismerem. Tűzbe mennék érte, és tudom, hogy ő is értem. Ismerem az összes szar viccét, a bunkó humorát, a demotiváltságát, a hülyeségeit, de tényleg; ránézek és tudom, mire gondol. Nyitott könyv számomra, és ugyanígy én is neki. Ha nézeteltérésünk van, azonnal megbeszéljük és azonnal korrigálunk, ha valaki félreérti a másikat. Büszke vagyok rá, és amíg élek, én mindig itt leszek neki. Hiszen 14 évvel ezelőtt tettem neki egy olyan kijelentést, hogy soha nem fog tőlem megszabadulni... úgy tűnik, ebben igazam lett.

Eddig.