Pár hete ismét közöltem a Másik Felemmel, hogy jobb, ha külön utakon folytatjuk a dolgokat. Ő valahogy ezzel továbbra sem értett egyet, de nem értem, miért nem. Évek óta rossz mindkettőnknek, és hiába a bizonyítási vágy, egyszerűen ez a probléma túlnőtt rajtunk már nagyon régen, külső segítség nélkül nem fogjuk megoldani. A válás mindig nagyon nehéz dolog, főleg, ha közös gyerek és közös vagyon is van. Nem így készültem, de a diagnózisom után rá kellett jönnöm: ha így folytatom, ebbe bele fogok halni. Elszürkülök, kiégek, kiszáradok és meghalok.

Évek óta hiányzik már valami. Eleve az esküvőt sem szabadott volna bevállalni. Két oka volt: az egyik, hogy hiányzott a tűz, a sok érzelem, de volt helyette biztonság és állandóság. Akkoriban azt hittem, ez elég lesz. Nagyon hamar rájöttem, hogy nem, nem elég. El is költöztem egy évre. A másik oka pedig egy még erőteljesebb ok, amiről tudomást sem akartam venni: az esküvőnk előtt bepánikoltam, hogy nem lesz ez jó ötlet. Minden egyes sejtem tiltakozott az ellen, hogy férjhez menjek. Miért mentem mégis? Mert az előző vőlegényem elvesztése akkora trauma volt számomra, hogy arra gondoltam, ha már őt elvesztettem, akkor nem veszíthetem el a leendő férjemet, mert azóta is bánom, hogy elengedtem őt, és még egyszer nem követhetek el egy ilyen hibát... Szóval férjhez mentem, majd mikor rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, elköltöztem. Aztán a biztonság miatt és az emlékek miatt vissza is mentem. Oké, próbáljuk meg újra, mégis csak a férjem. Nem változott semmi, de helyette megtaláltam a munkámban magam – egy ideig. 

Amikor a lányommal terhes lettem, ugyanezek a körök mentek. Üres ígéretek, amiknek bedőltem, majd az elfeledés, homályba burkolózás, és a kőkemény szülés utáni depresszió, amiről sem beszélni nem tudsz, sem segítséget nem kapsz, csak lenézést és bántást. A tetteidet, szavaidat nem értik és nem is akarják érteni, mert te anya vagy és ki kell tartanod, akkor is, ha pokolian fáj a létezésed, amikor azt kívánod, bárcsak véreztél volna el a szülőszobán és nem kaptál volna életmentő transzfúziót.

Rengeteg bántás, fájdalom és geciség van mögöttünk, amit már nem lehet és nem is tudunk megjavítani. Annál is inkább, mert a lányunk születése után elkezdtem könyörögni, hogy akkor változtassunk egy csomó dolgon, vonjunk be terapeutát, bármit, de nem... nem történt változás. Akkor úgy döntöttem, hogy én változtatok. Keresem a lehetőségeimet. Nem akarom leírni ezeket a geciségeket, mindkét oldalon van szép számmal. Mégis azt gondolom, főleg az utóbbi 3-4 év tükrében, hogy én minden tőlem telhetőt megpróbáltam és megtettem, és mégsem történt semmilyen változás.

Amikor évekig könyörögsz, hogy történjen valami, hogy becsüljenek meg, hogy figyeljenek oda, hiszen a lelkedet is kiteszed a családért, és mégsem történik semmi, akkor idővel elfáradsz. Szenzitív leszel a környezetedből érkező hatásokra. Ahogy kinyílsz, észreveszik mások is, hogy létezel. Így történt ez velem is. Még mindig magamba gubózva, a lehetőségek között lavírozva, de próbálva újra megtalálni önmagam, éltem a napjaimat, egymás után, mint egy mókuskerékben.

És most lett nekem... Ő. Nem Ő volt az első ebben a háromszögben, ezt bevallom. De Ő volt az a katalizátor, akinek köszönhetően most minden erőmet összeszedve, meglépem, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna lépnem, és elválok. Nem árultam zsákbamacskát, elmondtam otthon, hogy alakulnak a dolgok, elmondtam, hogy innen szerintem már nincs visszaút. Nem akarok titokban játszani, sosem volt kenyerem ez, nem is tudtam ezt játszani soha. Nem tettem semmit, amíg nem jeleztem Róla. 

Félek, rettegek a válástól. Félek, rettegek attól, hogyan leszek akkor, ha majd elköltözöm. Augusztusban ez is megtörténik, egyedül megyek majd egy kis lakásba a lányommal és a szőrösgyerekekkel. Sok áldozatot fog tőlem ez a lépés követelni, de azt hiszem, a lelki békém miatt és a szabadságom miatt megéri majd.

Ami pedig Őt illeti... az majd egy másik poszt lesz.