Annyi minden történt, mióta nem írtam – mert se időm, se energiám nem volt ehhez most, lévén évzárás, dolgozatírások, injekciós kezelés, meg egy új munkahely – és most úgy érzem, az előző posztom tükrében a teljes képhez hozzátartozik az, hogy leírjam, mi történt, és miből mi alakult.

Szóval nagyapám halála után megborultam, és nagyjából másfél hétig senkivel nem akartam beszélni. Még Marcussal se voltam túl kedves, pedig nem érdemelte meg. Kb ő volt az egyetlen ember, aki abban a szar időszakban mellettem állt és kedves volt velem.

Itt kaptam két nagy tanulságot az élettől: egyrészt megtudtam, kire számíthatok a bajban. Hála az égnek, a vendégeim nagy része nagyon cuki és normális volt, a kisebbik része, akik nem, azok meg már nem a vendégeim. A másik nagy tanulság, amit leszűrtem ebből, hogy aki nem akar az életem rossz időszakának a része lenni, az nem érdemli meg, hogy a jó időszakok része legyen. Eszerint válogattam meg, hogy kik maradtak velem szoros kapcsolatban ezután és kik nem.

Tehát eljött a május, én gyászomba fordulva vártam azért, mert Marcus születésnapja kapcsán voltak terveim, lévén tudtam, hogy hazajön, mivel én az injekciók miatt nem repülhettem. Rendbe kellett szednem magam, erre az ügyelet nagyon jó volt, legalább volt időm gondolkodni, és a betegek irányába tanúsított empátiámba kapaszkodva, saját magam felé is képes voltam empátiával fordulni, és megbirkózni a gondjaimmal.

Marcus születésnapján felköszöntöttem, bár másnap érkezett, azért írtam neki egy kedves üzenetet – elvégre most lesz 15 éve, hogy ismerem, és bár mi anno egy pár voltunk, azóta is a legjobb barátom, mindent tud rólam, és én is róla, és ezért baromira hálás vagyok egyébként – szóval készültem a másnapi érkezésére, mindent igyekeztem úgy szervezni, hogy a lehető legtöbb időt tudjuk együtt tölteni, mialatt itt van, és a lehető legkevesebbet kelljen a munkáimmal foglalkoznom. Nem lett tökéletes, mert azért ügyeleten is voltam, gyakorlaton is voltam, meg szalonoztam is, de nem okozott számottevő problémát. Legalább tudott az itthoni barátaival is foglalkozni egy kicsit.

Kimentem érte a reptérre, kislányommal együtt, elvittem egy régi kedvenc helyünkre, és átadtam neki a születésnapi ajándékát. Jó volt látni, ahogy felderül az arca, nagyon örült neki, pedig én borzasztó rossz vagyok ajándékválasztásban, de ezzel betaláltam. Egy hetet töltött itthon, ezalatt kirándulni voltunk, meglátogattuk közös barátainkat, étteremben voltunk, fagyiztunk, kislányommal hármasban kirándultunk (totál aranyos volt, nagyon félt tőle, hogy a lányom nem fogja őt kedvelni, de ő nem tudta, hogy a lányom nagyon közvetlen és nagyon kedves mindenkivel, és természetesen vele is megtalálta egyből a közös hangot), aztán velem volt a szalonban is, amíg dolgoztam, mert nem tudtam máshova időpontot adni a lányoknak... csináltunk egy szuper hetet, és nagyon boldog voltam attól, hogy a lányommal is jól kijöttek.

Én akkor már tudtam, hogy ő szeret engem. Tudtam azt is, hogy én mit érzek – mindig is tudtam, csak ezzel soha nem akartam szembenézni. Poliamor vagyok (képes vagyok több emberhez is erős kötődést kialakítani párkapcsolat nélkül, nem szerelmet, de hasonló ragaszkodást), de ő volt az egyetlen olyan ember, akit 15 éve megállás nélkül voltam képes szeretni, akkor is, ha épp nem beszéltünk, akkor is, ha mással voltam, akkor is, amikor ő volt mással. Az egyetlen dolog, ami fontos volt, hogy ő jól legyen, boldog legyen. Mindössze 2,5 évet voltunk egy pár, és 12 évet külön, barátként, de soha nem volt közömbös, végig azt akartam, hogy boldog legyen, nyilván így, hogy velem nem sikerült, akkor legalább mással. Amikor először kimentem hozzá két éve Szófiába, konkrétan megnyugodtam, hogy jó helye van, jó élete van, nincs miért aggódnom. Amikor eltörte a lábát, nem volt kérdés, hogy amikor csak lehet, megyek, és megpróbálok neki segíteni. Ha az elmúlt 12 évben bármikor felhívott vagy írt, prioritásként kezeltem, és ő is hamar igyekezett válaszolni, amikor én írtam neki, hogy gondban vagyok. Különleges kapcsolatunk alakult ki, és ezt nem akartam feladni, nem akartam elrontani azzal, hogy belekezdek egy olyan viszonyba, amit a házasságom és persze a köztünk levő fizikai távolság miatt nem tudok és nem is etikus fenntartani.

Viszont így, hogy már nagyon körvonalazódott bennem, hogy válni akarok, csak még nem tudtam, hogyan fogom ezt véghezvinni, úgy éreztem, egyúttal újra megpróbálom ezt a köztünk levő kapcsot elmélyíteni. Ebben akkor lettem igazán biztos, amikor ő hazament, és néhány nap múlva megéreztem a hiányát. Így elmondtam a Másik Felemnek, hogy érzelmi kapcsolatban vagyok valakivel, és ugyan még nem csináltam semmit, de nem jelenti azt, hogy nem is fogok semmit csinálni. Szerintem ő igazából ekkor vette komolyan azt, hogy én valóban el akarok válni, mivel az elmúlt négy évben pajzsként használtam ezt a mondatot akkor is, amikor veszekedtünk. Most viszont már besokalltam, és Marcus csak egy plusz löket volt ahhoz, hogy meglépjem, nem pedig a fő oka ennek az egésznek.

Nem akarom szapulni a férjemet, igazából nincs is okom rá, mert rengeteg dolgot köszönhetek neki. Iszonyú sok tapasztalattal gazdagodtam ebben a 12 évben mellette, és a lányomat se adnám oda semmiért. De elmúltunk... Nagyon bonyolult és kacifántos lenne leírni, mi történt a házasságunk alatt, és miért történtek dolgok. Meg már nem is számít. Nagyon sok traumatikus élményem van, és minden bizonnyal neki sem volt könnyű velem. Én egy olyan nő vagyok, akit tudni kell kezelni, tudni kell a depresszióját és a pánikbetegségét enyhíteni, tudni kell segíteni ebben, és szomorú ezt leírni, de a lelki támogatást, amire nekem szükségem van, azt az elmúlt 12 évben is Marcustól kaptam meg, és nem a férjemtől. Ez a fő oka annak, hogy elválok, nem pedig az, hogy félreléptem volna Marcussal, hiszen gyakorlatilag nem tettem semmit, amíg nem jeleztem otthon a szituációt.

Semmi sem fekete vagy fehér. Lehet elítélni azért, mert így döntöttem, már megszoktam, hogy az emberek a teljes kép ismerete nélkül ítélkeznek. De egyetlen napot nem bírnának ki az én életemben, ha helyet cserélnének velem. A létezés értelme nem az, hogy kibírjuk valaki mellett boldogtalanul, és nyilván rossz a házasságom, de a férjemet boldogtalannak látni nekem sem öröm. Nem vagyok szadista, hogy annak örüljek, hogy neki sem jó. Ennek így nincs értelme, és a magunk érdekében, a közös jó érdekében, el kell egymást engednünk. Ha együtt maradnánk, ahogy eddig is tettük, abban csak a lányunk sérülne, és mi magunk lennénk idegileg és lelkileg is roncsok. Én kibírom, befogom a pofám, ha arról van szó, de a lányomért felelős vagyok, és egy veszekedéssel átitatott, nehezteléssel teli légkörben nem lesz egészséges gyerekkora soha.

Nagyon félek attól, ami most jön, ez tény. De nagylány vagyok és végig fogom csinálni, úgy, hogy megpróbálok mindenkit szem előtt tartani és a mindenkinek lehető legjobb megoldást megtalálni ebben a helyzetben. Nagyon nehéz lesz, de a békés útra törekszem. Aztán hogy mi sül ki belőle a végén? Majd pár év múlva meglátjuk...