Mivel közelgett az újabb műtét időpontja, ami történetesen aznap volt, amikor én visszafelé repültem Bulgáriából – hatalmas sztori volt az is, csak én lehetek olyan őrült, hogy aznap repülök haza, mielőtt megműtenek, – ezért ezt az időszakot a felkészüléssel kellett volna töltenem. Normális ember legalábbis ezt csinálja, de én éppen nem a normálisságomról vagyok híres.

Történt ugyanis, amit előző posztomban leírtam, és mivel én olyan ember vagyok, aki nem viseli el, ha a kérdéseire nem kap választ, így ezen kattogtam, hogy vajon mi történhetett, mi rosszat tettem, vagy mit rontottam el, hogy azt érdemeljem, hogy valaki, akivel előtte minden.egyes.fckn.nap beszélgetek és minden szabadidejét velem tölti, csak úgy ignorálni kezdjen azért, mert van egy tisztán baráti kapcsolatom az exemmel, ami amúgy már azelőtt megvolt, mielőtt róla megtudtam, hogy egyáltalán létezik.

(Saját fotó ebből az időszakból. Híd Porva határában)

Oké, az, hogy valaki ennyire jóban legyen az exével, már az sem egy szokványos dolog, viszont aki ismer minket, az tudja, hogy mi másképp állunk egymáshoz. Ráadásul férjem is ismeri, de 12 év házasság után még jobban ismer engem, szóval instant lebuknék, ha valami történne kettőnk között, hiszen a pókerarc nekem egyáltalán nem megy, azonnal rá lenne írva a fejemre, hogy úgymond vaj van a fülem mögött.

Most is így volt, kiült nyilván az arcomra, de nem Marcus miatt voltam szarul, hanem rányomta a bélyegét ez a történés a napjaimra. Nem tudtam, mitévő legyek, nem tudtam, hogyan hozhatnám helyre a dolgot. Próbáltam vele beszélni, de minduntalan úgy éreztem, hogy bármit mondok vagy teszek, az rossz. Ezért a következő utam alkalmával úgy határoztam, hogy nagyobb távolságot fogok tartani tőle.

Amit viszont másképp akartam csinálni a novemberi utam során, az az volt, hogy önmagam akartam boldogulni kint. Elvégre tanultam már bolgárul, valamennyit képes vagyok beszélni is, de feszegessük a határokat még egy kicsit. Szállást foglaltam, és megkértem a fiúkat, hogy most kifejezetten NE jöjjenek ki elém a reptérre, nem kell engem kísérgetni.

Nagyon sok időt töltöttem távol otthonról. Sokat jártam a szülőházamba, amíg az időjárás engedte, és rengeteget gondolkoztam azon, mit tudnék tenni, hogy megfordítsam a dolgokat. Természetesen ez nem vezetett eredményre. Éva barátnőmmel lógtam, aki később egyébként a munkatársam lett a szalonban, és igazából fogalmam sincs, miért mondtam neki igent – szerettem egyedül dolgozni, ezért nem is értem, hogy jött az ötlet, hogy legyen egy kollégám, – de igent mondtam, és együtt készültünk arra, hogy ő beköltözik hozzám az üzletbe.

Nagyjából eseménytelen volt az ezt követő időszak, hiszen végig a saját fejemben voltam. Szinte észrevétlenül csusszantam át a napokon, begubózva, befordulva, és ahelyett, hogy azzal foglalkoztam volna, hogy mi jön most, inkább próbáltam elfelejteni, még azt is, hogy létezem. Ennek következtében brutálisan felkészületlenül ért a műtét. De utólag, talán ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy mi mindenre vagyok képes.

Térjünk vissza a sztorihoz. Tehát harmadjára is kirepültem Bulgáriába. Már egész otthonosan mozogtam a reptéren – egyébként a komfortzónából kilépés első szakasza a legnehezebb, másodjára-harmadjára már minden ismerős lesz és nem félsz – és vártak is a leszálláskor. Nagyon jól esett, hogy kint voltak értem.

Ugye V és Marcus összevesztek, annyira, hogy V tiltotta Marcust, és bár V-vel beszélgettem végig, amikor először megkértem, jöjjön ki elém, ő azt mondta, hát ebben nem biztos, nem ígér semmit. Nem is erőltettem, megkértem A-t, mert ugye a szófiai tömegközlekedésen még mindig nem voltam annyira magabiztos, mint a reptéren. A persze igent mondott, és amikor két nappal az érkezésem előtt V is közölte, hogy akkor ő kijön elém, akkor nagyon megörültem – végre nem csak amiatt keresnek az emberek, hogy időpont kell...

(A kép saját fotó, Plovdivban készült.)

Szóval a reptérről elvittek Marcushoz, ahol lepakoltam, megittam egy energiaitalt és jöttek is értem, mentünk bulizni. Megittuk a reptérről hozott pálinkát, aztán elmentünk vacsorázni, én nem voltam éhes, de a rakia azért lecsúszott... Egy rockpubban kötöttünk ki, ahol vodka-naracsokkal folytattuk az estét. Nagyjából hétig számoltam, utána már nem voltam képben, mi történik. Az utolsó emlékem, hogy V karján a tetoválását nézegettem. Még megvan, hogy kint sétáltunk, mert levegőre volt szükségem, de hogy hogyan kerültem vissza Marcushoz, na az nincs.

Legalább kieresztettem kicsit a gőzt, na. Évek óta nem buliztam egy normálisat.

Másnap persze meg volt beszélve, hogy V és én elmegyünk Plovdivba, merthogy szép a város. Na hát 1,5 óra alatt sikerült emberi formát öltenem, bár a másnaposság igen kemény próbatétel elé állított úgy délután kettőig. Akkor magamba tuszkoltam egy cézár salátát, és sokkal jobban éreztem magam, mint előtte voltam.

Plovdiv gyönyörű város. Az óvárosban teljesen lenyűgözött a bolgár építészet mementójaként álló régi házak sora. Mindegyik gyönyörűen felújítva, karbantartva. A kis utcákon körbe-körbe sétáltunk, és minden zugba benéztem. Egyik fényképemet később egyébként meg is rajzoltam tustintával, mert annyira tetszett az a hangulat, amit ott láttam. Megmásztuk a hegyet, felmentünk a kilátóba – itt azért majdnem meghaltam, mert nagyon rosszul éreztem magam, a vérnyomásom nem volt igazán rendben; nos igen, vodkát pálinkával, pálinkát rakiával ne keverj, mert nem lesz jó vége – aztán az ebéd kicsit helyretett.

Még utána elmentünk Asenovgradba, mert miért ne. Itt egy erőd romjait néztük meg a hegyoldalban. Visszafelé megálltunk még egyszer Plovdivban, az esti fényekkel tarkított városban olyan érzésem volt, mint itthon karácsony környékén a vásárokban – mintha nem is lenne energiaválság. Mindenhol fények, pedig októbert írtunk... Este értünk vissza Szófiába, végig énekeltünk az utat, meg hülyéskedtünk. Rájöttem, hogy én ilyeneket akarok csinálni, csak úgy elmenni sétálni, várost nézni, hegyet mászni, kirándulni – amit amúgy otthon csinálok is, többnyire egyedül, és annak is megvan a varázsa, de a legutóbbi ilyen az életemben egy évvel azelőtt volt, amikor egyedül kimentem Várpalota fölé, megmászni a Baglyas-hegyet, és ennyi... azóta sehol nem voltam, nem néztem meg városokat, nem sétáltam erdőben, nem csináltam semmi különlegeset, és eltelt egy év úgy, hogy igazából semmi értelme nem volt.

Ennek örömére másnap lebeszéltem Marcussal, hogy novemberben is kijövök segíteni neki. Spoiler: ez is másképp alakult, de majd később... Szóval megbeszéltem a novemberi tripet, és mivel egyetlen hétvégém volt szabad, sok lehetőségem nem is nagyon volt. Már csak repjegyet kellett szerezni...

Közben V-től megkaptam a képeket, és én is elküldtem neki az enyéimet. Küldött egy zenét, hogy ezt elkértem tőle, de nyilván a görbe este után ez nem igazán rémlett... viszont amikor meghallgattam, rájöttem, hogy még ittasan is jó a zenei ízlésem.

V-nek elmondtam, hogy tervben van egy novemberi út is, és itt követtem el a legnagyobb hibát: hiányos angolommal szerettem volna elmondani neki, hogy ne érezze magára nézve kötelezőnek azt, hogy ha kint vagyok, akkor velem KELL lennie – hiszen én nem vagyok neki senki, és nem azért él, hogy engem szórakoztasson. Amúgy is azért (is) jövök, hogy Marcusnak segítsek. V-nek meg szülinapja lesz, nyilván szeretnék vele találkozni, de ne érezze úgy, hogy miattam el kellene dobnia a terveit, érezze jól magát. Ezt pedig ő annyira zokon vette, hogy közölte, hogy mivel úgy látja, hogy engem manipulál Marcus, inkább akkor nem is akar látni.

Miaf...?!

Nyilván szarul esett, és nagyon megborított, hiszen nem láttam benne a logikát, miért akarna csak így random kirakni az életéből. Hetekig kerestem rá a magyarázatot, de nagyon keveset tudtam belőle kiszedni – és az is tévútra vitt. Egyszerűen nem láttam benne logikus magyarázatot.

Mivel időközben a repjegyeket lefoglaltam, és elrendeztem, hogy azon a hétvégén szabad is maradjak, így már nem volt visszaút. Viszont szerettem volna tudni, hogy van-e abban igazság, amit ő mondott: mármint hogy Marcus manipulálni akar engem. Ezért a negyedik kiutazásomkor kerestem magamnak saját szálláshelyet, távol a többiektől, és direkt kértem, hogy ne kísérgessen senki...

Az utolsó 3 napon meg voltam őrülve, egyszerűen nem találtam a helyem. Folyton az járt a fejemben, hogy ennek így nincs értelme, ez nem logikus. Tekintettel arra, hogy előző nap még nem volt semi gond velem, sem pedig azelőtt 5 perccel, hogy elmondtam, hogy újra jönnék, így folyton csak azon rágódtam, vajon mi lehet itt a baj...

Aztán visszarepültem Magyarországra, és próbáltam magam mögött hagyni mindent, ami odakint van. Három hét szünet következett...

Talán erről volt az egyik legnehezebb beszélni az életem során. Ma már nem, hiszen ma már tudom, nem az én szégyenem a dolog. Régebben viszont úgy éltem meg, hogy én tehetek róla. Évekig megborultam emiatt.

Nem tudom, akarok-e beszélni az idén ősszel történtekről, illetve nem tudom még, mennyire menjek bele mélyen az eseményekbe. Be fogom fejezni a sztorit, de kicsit más irányba haladt a történet, mint szerettem volna, viszont a lelki oldalát is tudnotok kell ahhoz, hogy teljes képet kapjatok arról, mi is zajlik ilyenkor az emberben. Ezért inkább írok a többiről; mindenről, ami megtörtént, előtte, és közben is.

Szóval, sok-sok évvel ezelőtt volt nekem egy fiúm. Kamasz voltam még, mikor megismerkedtünk. Neki én voltam az első, nekem ő már nem az első volt. Tetszett az, hogy a romantikus személyiségét én építhettem fel, az álmodozó kisfiúból mellettem vált nagyfiúvá. Viszonylag sokáig randiztunk.

Aztán megtörtént az, hogy anyám kirakott otthonról (másik sztori lesz, bonyolult, és még én sem egészen értem). Nem volt hova mennem. Az anyja ki nem állhatott, így hozzá nem mehettem. Barátoknál húztam meg magam pár hétig, egy utazótáska ruhával költöztem néhány naponta máshová. Aztán jött az ötlet, hogy ha már úgyis dolgozom (ő suliba járt), keressünk egy albérletet.

17 éves voltam, amikor kivettünk egy picike lakást közösen. Akkor még 16 év volt a tankötelesség határa, így mivel a munka miatt sokat hiányoztam suliból, kirúgtak. A diák munkaviszonyom megszűnt. Ismerősök által szerzett alkalmi munkákból és ismerősök neve alatt diákmunkában jártam el dolgozni. Büfé a Balcsin, kocsma a hajléktalanszálló alatt, volt ott minden. Az volt a marha nagy szerencsém, hogy voltak támogató emberek a környezetemben, akiktől mindig kaptam ezt-azt: ruhát, egy guriga sajtot, egy táska száraztésztát... én mindennek örültem. Csórók voltunk, hiába dolgoztam és gőzerővel kerestem állandó munkát, nem tudtam megoldani a problémáinkat.

Ő pedig lassacskán megőrült ettől. Fáradtan hazaestem, nem volt már kedvem takarítani. Meg úgy semmihez. Szerinte neki „járt volna” jó pár dolog. Fenyegetőzött öngyilkossággal minden alkalommal, amikor összevesztem vele. Megütött. Földhöz vert. Hajtotta a lányokat, én ennek hangot adtam, de szerinte teljesen normális dolog volt az, hogy ő rámozdult pl. az unokahúgomra, úgy, hogy én is a társaságban voltam. Emlékszem, nagyon szerette Müller Pétert, az egyik kedvenc könyve a Szeretetkönyv volt. Abból kiragadott néhány mondatot - már nem tudom idézni - és azzal takarózott, kifordítva a szerző eredeti mondandóját, nagyjából imígyen: egy ember szerethet többet is, és önző dolog azt kívánni, hogy maradjon hűséges, hiszen azzal pont az érzelmi szabadságot veszem el, és ezeket az érzelmeket meg is kell élni... Nekem még nem volt olyan az életemben, hogy több embert szerettem volna szerelemmel, de tudom, hogy létezik poliamoria is, viszont azt elvártam, hogy ha már a hűségét nem kívánja tartani, legalább ne alázzon meg a baráti társaságunk előtt azzal, hogy egy másik lányt ölelget és simogat, engem pedig a sarokba száműz, és "fogjam be a pofám". Nehezményeztem a dolgot, nyilván, és itt követtem el a legnagyobb hibát vele szemben: foltot ejtettem a makulátlan képen, amit ő láttatni akart magáról, és olyan dühbe jött, hogy a földre nyomott, és fojtogatni kezdett. Majd ezután hazamentünk és... elvette, amit akart. Az ágyban. Úgy, hogy a falhoz lökött, beletömte a párnahuzatot a számba, és lefogott. 

Ez többször is megismétlődött.

Miért nem léptem? Mert 17 éves voltam. Nem volt hova, nem volt kihez. Anyámhoz nem mehettem, hisz ő mondta, hogy menjek onnan el. Nem voltak nagy testvéreim. Nem voltak már barátnőim, mert mindenkit elmart mellőlem. Egyedül voltam. Anyám „áldásos” munkája miatt apám erről mit sem tudott, hiszen apámat pedig anyám marta el mellőlem, az éveken át tartó agymosással, hogy apám rossz ember. Nem volt előttem biztonságot jelentő lehetőség, nem tartoztam sehova, nem mehettem sehova. Ha a rendőrséghez fordulok, visszatesznek anyámhoz, ahova nem akartam menni. Aztán végül mégis ott kötöttem ki, nagyjából 4 hónapra, amíg nagykorú nem lettem. Természetesen a srác oda is követett.

Végül betöltöttem a 18 évet, és apám – mikor felköszöntött születésnapomon, és anyám elpanaszolta neki, milyen rettenetes ember is vagyok én, és takarodjak a háztól, ő nem visel el tovább – úgy döntött, hogy mégsem hagyhatja a lányát az utcára kerülni, ezért magához vett. Ekkor akartam a sráccal szakítani. Nem sikerült, jött utánam, mintha bumeráng lett volna, pedig már távolság is volt köztünk. Hízelgett, majd ismét erőszakosan elvette, amit akart. Mindig ez történt. Féltem tőle, mivel fenyegetett az öngyilkossággal. Egyszer emlékszem, eljátszotta, hogy a viaduktról leugrott. Biciklizett mellettem, én éjszakás műszakból gyalogoltam a legnagyobb nyári melegben mellette, majd mikor panaszkodni kezdtem, hogy rosszul vagyok, szerezzen nekem ásványvizet, azt mondta: „ne legyél már ennyire puhány”... erre nyilván kiakadtam, amit ő azzal hálált meg, hogy összeveszett velem, majd előrehajtott, és mikor a kanyarból ráfordultam a viaduktra, csak az elfektetett biciklit láttam. Zokogni kezdtem és ordítani, mert azt hittem, leugrott. A völgyhíd alatti fán éppen volt is egy törött ág. Majd hátulról megölelt, és azt mondta: „tudtam, hogy fontos vagyok neked”. Ekkor felpofoztam, de sajnos viszont kaptam én is. Innentől kezdve rettegtem tőle, és nem mertem többé nemet mondani. Még akkor sem, amikor kiderült, hogy mellettem van másik kapcsolata is.

Jött egy lehetőség, hogy egy magasabb pozíciót kaptam az akkori munkahelyemen, és erre hivatkozva beköltöztem a városba, albérletbe. Itt ismertem meg Marcust, és a vele való beszélgetéseim hatására megembereltem magam, és kidobtam a srácot. Emögött azért ott volt az is, hogy Marcus rögtön riasztotta a haverjait, hogy ha szükség van rá, legyen, aki jönni tud, és segíteni tud, hogy ne velem emberkedjen az illető, hanem valakivel, aki egy súlycsoport vele.

A srác pedig továbbra is jött utánam.

Még Marcussal a randinkra is.

Igen, ezt jól olvastad. Ezután kaptam tőle egy fallikus „ajándékot”, azzal a kísérőszöveggel, hogy fog ő még nekem hiányozni, és akkor majd jó szolgálatot tesz. Az első lendülettel hajítottam a kukába.

Aztán, mikor elmentünk a cuccaimért hozzá, négy testesebb fiú kíséretében, akkor vett vissza az arcából. Még volt pár kétségbeesett próbálkozása üzenetben, de aztán szépen lassan elkoptak a dolgok. Én pedig folytattam a kapcsolatot Marcussal.

Az abuzív kapcsolatokban levő emberek nem azért nem lépnek, mert szeretnek szenvedni. Az abuzáló egészen egyszerűen évek munkájával elhiteti a másik féllel, hogy értéktelen, és mindenkit elmar mellőle. Bezárul a világ, egyszerűen azt veszed észre, hogy nincsenek körülötted barátok. Egyedül ő, és neki KELL megfelelni, mert idővel jön a bántás, a verés, a szóbeli és fizikai erőszak. Nem, nem szeretjük, ha sértegetnek, és nem szeretünk függők sem lenni. Egyszerűen van az a pont, amikor nincs más választásod, csinálnod kell, mert az életed függhet tőle. Már rég nem éltem vele, de még mindig képes volt sakkban tartani, még mindig képes volt befolyásolni, és uralkodni rajtam. Aki a bántalmazójával él, mérföldekkel nehezebb neki kilépnie abból a helyzetből. Főleg, ha még gyerekük is van. Nekünk szerencsére nem volt, bár tettem róla, hogy ne legyen – ő akart, annak ellenére, hogy 17 voltam! - én viszont nem, és áldom azóta is a sorsot, hogy nem jött össze, csak két biokémiai terhesség.

Ma már tudom, hogy milyen jelek mutatnak arra, ha valaki bántalmazó személyiség. Ma már nem hagyom magam, és az első jeleknél ki merek állni magamért. Aki egyszer kiszabadul egy ilyenből, az utána tudja, mik azok a "red flag"-ek, amikre nagyon kell figyelni...

Amikor megkaptam az eredményeimet, Bulgáriában voltam. Nyilván megdiskuráltam azokkal, akik körülöttem voltak, de így is nagyon szarul érintett a dolog. Kezdtem pedig örülni, hogy vége lesz, ez volt az utolsó kontroll az egy évvel ezelőtti műtét után, gyógyultnak leszek nyilvánítva, szuper lesz, megy tovább az életem, ahogy eddig. Hát nem.

Hazajöttem. Mintha kitépték volna a szívemet, olyan volt. Ott még minden rendben volt, vissza akartam menni. Ráadásul eljöttem úgy, hogy nem köszöntem el Marcustól, és ez itthon esett le. Ebből a szempontból olyan vagyok, mint Sheldon Cooper, nem tudok lezáratlan dolgokat hagyni magam után. Meg voltam őrülve, vissza akartam menni mindenképpen, most már két ok miatt is.

(Saját fotóm ebből az időszakból)

Marcussal a félreértésünket szerencsére néhány napon belül tisztáztuk, telefonon keresztül, de így is nehéz volt az elkövetkező két hét. Történt ugyanis, hogy annyira nem bírtam magammal, hogy felajánlottam, hogy kimegyek segíteni, hiszen Marcus már otthon volt, nem tudtam, mennyire gyógyul meg három hét alatt, de jól esett a tudat, hogy ki tudok menni úgy segíteni, hogy takaríthatok, főzhetek, egyszóval kicsit megkönnyíthetem a napjait, és a fiúk válláról is levehessek egy kis terhet azzal, hogy pár napig kint vagyok. Elvégre a barátok azért vannak, hogy ha baj van, akkor összeszaladnak, és segítenek, és tették ezt kint a barátai is. Spoiler: ezt sajnos nem mindenki gondolta így.

Amikor még szerveztem ezt az utazást, akkor már javában tartott a suliban a dolgozatírási időszak, és eléggé le voltam terhelve. Ennek ellenére fogalmam sincs, hogy telt el az a néhány hét. Egész álló nap azt vártam, hogy hadd jussak vissza, hogy hadd érezzem még egy kicsit fontosnak magam, hadd feledkezzek meg a gondjaimról, arról, hogy mi vár rám.

Közben volt ultrahang, ahol találtak egy 3,5 cm-es valamit az egyik petefészkemen, és a HPV szűrésem is negatív lett (ismét). Mondjuk mitől is lett volna pozitív...? A vérképem is nagyjából jó volt, tumormarker panelt a műtét után néztünk.

Kapaszkodtam mindenbe, amibe csak lehetett. Tanultam, mintha állandóan vizsgáim lennének, ennek legalább meg is lett az eredménye – kizárólag ötöseim lettek; próbáltam elterelni a gondolataimat, de nem sikerült. Kimentem a hegyre, haza, sétálni, kirándulni, túrázni, egyedül lenni, orrpiercinget szúrattam, festegettem, rajzoltam, fotóztam... munka közben nem tudtam koncentrálni, amikor meg nem dolgoztam, akkor meg azon rágódtam, hogy miért nem inkább dolgozom. Rágódtam azon, hogy mi van, rágódtam azon, hogy mi jön, és nem akartam elfogadni, hogy megint ebben a szarban ringatózom.

Ott volt például V, akinek megnyíltam, elmondtam az összes szar kis titkom, én úgy gondoltam, közel kerültünk egymáshoz annyira, hogy ezt megtehessem. Tudta, hogy nincs minden rendben otthon, tudta, hogy mennyire félek, tudta, hogy kapaszkodom az életbe, mert rettegek attól, hogy ennyi volt, hiszen még csak 33 éves vagyok és most kezdtem el élni igazán... talán ő volt az egyetlen, akivel akkor őszintén beszéltem, hiába a távolság, állandóan csipogott a messenger, és ez adott egy kis bizonyosságot, egy kis színt a mindennapokba.

Ekkortájt volt az is, hogy férjjel nagyon csúnyán összevesztünk, és a fejéhez vágtam, hogy semmit nem ért ebből az egészből, mert nincs benne, és kiszaladt belőlem az a mondat, ami talán az egész eddigi életemet fémjelezte: csak annyit akarok, hogy hagyj már végre békén, hadd csináljam a dolgom, ahogy nekem jó...

Kint Bulgáriában közben ment a dráma a baráti körben, és azon is rágódtam egész álló nap, mert úgy éreztem, miattam van ez és nekem kell megoldanom. Holott itthon mindig azt mondom, hogy „ha valakinek problémája van velem, az az ő problémája, nem az enyém”, és ugyanígy kellett volna ebben a szituációban is viselkednem. V és Marcus ugyanis összevesztek – mindkét fél részét megértem egyébként – de érkezésem előtt 4 nappal V letiltotta Marcust. Ahelyett, hogy hagytam volna őket, próbáltam segíteni, és ezzel nyilván csak minden rosszabb lett.

A másik magyar sráccal, legyen mondjuk A, ekkortájt kezdtem el többet beszélgetni. Mivel visszahúzódóbb karakter volt, így nem is piszkáltam első találkozásunkkor, utána pedig, mivel V állandóan hozott-vitt mindenfelé, nem is voltam a lakásban munkaidő után, így nem találkoztunk. Most viszont beszélgetni kezdtünk messengeren, és rájöttem, hogy ő is nagyon jó fej, távolságtartó, de jó fej. Megkedveltem őt is, és elhívtam, hogy ha már megyek ki, jöjjön ki elém a reptérre, meg úgy csináljunk valamit együtt, buli vagy ilyesmi...

Mire odaértem, hogy megint repülök, voltak programjaim már, és nagyon izgatott voltam, hogy vajon most mit tartogat számomra Bulgária...

Egy kis kitérőt teszek az események folyásában. Mióta újra írok, nagyon sok megkeresést kapok, üzenetben, személyesen is. Nagyon durva sztorikat hallottam, és azt kell mondanom, már megérte újra elkezdenem blogolni, hiszen kiderült, hogy rengetegen vagyunk hasonló cipőben. Nem csak a betegségre gondolok jelen esetben, hanem akár egy abuzív kapcsolatra, vagy olyan eseményekre, amelyek pánikbetegséget, depressziót idéztek elő. Ezzel foglalkozni kell, hiszen már-már népbetegségnek lehet titulálni ezt.

Szóval, kérdeztétek, mér régebben is, de azóta is, hogy is lettem én körmös? Miért épp ez a szakma fogott meg, hogyhogy nem tanultam tovább? Nem zavar, hogy „csak egy körmös” vagyok?

Nos, az igazat megvallva, most is tanulok. Nem azért vagyok körmös, mert nem tanultam tovább. Éppenséggel több szakmai végzettséggel is rendelkezem, és jelenleg a Semmelweis Egyetem egyik képző intézményében folytatom tanulmányaimat.

Eredetileg orvos (állatorvos) akartam lenni vagy festőművész. Középsuliban addig könyörögtem anyámnak, amíg nem keresett nekem egy művészeti sulit. Elég jó eredménnyel végeztem, mindaddig, amíg bele nem kerültem egy olyan kapcsolatba, ahol gyakorlatilag elvesztettem az identitásom. Ez egy hosszú sztori, egy külön posztban fogok erről mesélni. Szóval művészetire jártam, 4,2 volt az átlagom, ami kimondottan jónak számít, főleg annak tükrében, hogy a művészeti óráim késő délutánig tartottak, heti 3 napon is, a suli 70 km-re volt az otthonomtól, és minden nap bejártam. Azt hiszem, akkor tanultam meg a hatékony időmenedzsmentet, hiszen nem sok időm maradt a mindennapokban tanulni, mégis jó eredménnyel jártam a sulit – már amikor jártam.

Aztán történtek események – ezekről később – aminek következtében kiestem a középsuliból. Ekkor voltam 16 éves. Elmentem dolgozni, mert akkor a tankötelezettség csak 16 éves korig szólt. El kellett költöznöm anyámtól, így még mélyebbre kerültem abba az abuzív kapcsolatba, ahonnan menekülni kívántam.

A sulit csak 21 évesen tudtam folytatni, bár addig otthon autodidakta módon tanulgattam mindenfélét. Komolyan készültem arra, hogy egyszer folytatom az iskolát, újra tanultam a meglévő osztályok anyagát, előre készültem a hiányzó osztályokból, és megtanultam csehül olvasni és írni, lévén élőszót nem hallottam azon a 3 napos prágai kiránduláson kívül soha – akkor még nem volt neten elérhető hanganyag sem. Szóval visszamentem érettségizni, ekkor is jó eredménnyel tanultam (átlagom 4 volt úgy, hogy mellette folyamatos műszakban dolgoztam és kurvára nem érdekelt a marketing meg a külker, de hát ide vettek fel). Leérettségiztem. Érettségi után jogsit szereztem, majd magyar jelnyelvet tanultam, ekkor már termelésvezető voltam egy cégnél. 2015-ben jelentkeztem OKJ-ra először, ekkor csináltam párhuzamosan a fotóst és a műkörmöst, ekkor Győrben dolgoztam, Veszprém megyében éltem szülővárosomban, és Pesten tanultam. Mindkettő OKJ-n kiváló eredménnyel végeztem.

Ezután megcsináltam a vállalkozásom (2016), majd ebből finanszíroztam a további tanulmányaimat. Elvégeztem apránként a grafikust, a kertészeti szakmák közül hármat, a pedikűrt, néhány OKJ-ból kivett szakmát, illetve nagyon-nagyon sok továbbképzésen, workshopon, szakmai napon vettem részt. Eközben megtanultam finnül, elkezdtem a cseh nyelvből fejleszteni a beszédet, foglalkoztam az angoltudásommal, a latinnal és a némettel, és mostanság bolgárul tanulok, ezt is elég jó eredménnyel – odakint már alkalmaztam is a tanultakat, és annak ellenére, hogy nincs kivel gyakorolnom, megértették, mit makogok. Büszke vagyok erre, hiszen mindezért egyedül küzdöttem meg. Amikor a grafikusit csináltam, terhes voltam, szültem és gyereket neveltem. A kertészeti szakmáim közben a vállalkozásomat indítottam újra, kétszer, mert közben Covid volt. Mindig volt valami, ami miatt megosztódott a figyelmem, főleg, mióta a lányom megvan. A korábbi időmenedzsment jó szolgálatot tett és tesz most is, jobb napjaimon, amikor nem fáj az élet a depresszióm miatt, iszonyú produktív vagyok tőle.

Tehát 2013 óta megszereztem 10 szakmai végzettséget, és jelenleg 7 nyelvet beszélek (a magyarral együtt). Addig-addig mentem, amíg be nem kerültem egészségügyi pályára – ugyan nem egészen oda, ahova akartam, de nah...

Na de akkor miért a körmös?

Amikor a vállalkozásomat kezdtem, egy évig gondolkoztam rajta, mit csináljak, hogyan induljak el, eközben logisztikai adminisztrátor voltam Győrben. Terveztem, piacot felmértem, nagyjából tudtam, mivel akarok foglalkozni – és ez a fotózás volt. Volt pár fizetős munkám, ismerősöktől, igazából nem kértem pénzt, de többször is fizettek nekem. Viszont már akkor is láttam, hogy a piac eléggé telített, és ami tudásom nekem akkor volt, az nem feltétlenül volt elég ahhoz, hogy jó legyek, pláne nem egy kisvárosban. Pluszban érkezett egy mondat is a férjem és anyám felől, ami konkrétan egyetlen pillanat alatt keresztülhúzta a fotós álmaimat, ez pedig a következő volt:

„A te munkád csak egy drága hobbi.”

Ez volt az, ami évekig visszafogott abban, hogy fotózzak. Soha nem voltam elégedett. Alapból perfekcionista vagyok – kevés dolgot tudok, de azokat kimaxolom. Mivel a fotózás „csak egy drága hobbi”, tehát nem vagyok elég jó, hiába küzdök benne, kellett tehát helyette valami más (legalábbis akkor ezt hittem emiatt a mondat miatt). Mivel a másik szakmám körmös volt, jó is voltam benne, ráadásul amikor visszamentem Pestre, szinte mindenhol volt kiadó körmös hely, amit én úgy ítéltem meg, hogy hiány van a körmösökből (a jó körmösökből egyébként mindig hiány van), ezért leültem egy asztalhoz. Meglepő módon fél év múlva már tele volt a naptáram. Ebben azért nagyon sok szakmai továbbképzés is benne volt, és iszonyú sok-sok-mégtöbb gyakorlás. Teljesen belevetettem magam a szakmába, jó körmös akartam lenni – és bejött. Ezen még én is elcsodállkoztam. Úgy kezdtem a vállalkozást, hogy egy vendégem segítségével félműszakban dolgoztam egy varrodában délelőtt, majd délután átmentem szalonozni. A varrodát később felváltotta a vérszállítás. Egy év múlva ebből tudtam finanszírozni a „drága hobbimat”, ami akkor tényleg csak hobbi volt, hiszen fejlesztettem a felszerelésemet, plusz a sulikat is. Ha kedvem úgy tartotta, hazaugrottam, elmentem sétálni, kirándulni... és a vérszállítást sem pénzért csináltam.

Aztán teltek az évek, már nem asztalt, hanem helyiséget béreltem, már nem csak 50 szín volt a palettán, hanem 400, már nem csak indákat festettem, hanem komplett festményeket, többféle technikával... mostanra ott tartok, hogy saját üzletem lett, és továbbra is a fejlődést keresem a szakmámban.

Mindig is különlegeset akartam adni a vendégeimnek, és talán ez volt az, ami miatt ez az egész sikerült. Soha nem elégedtem meg a közepessel, a „jó lesz az”-zal, nekem a tökéletes kellett mindig is, és most sem elégszem meg a közepessel. Akkor inkább nem csinálom, ha nem tudok teljes értékűt adni. (Tudom csajok, hogy olvastok, na ezért nem csinálok ombrét...)

Egy jó körmös nem csak egy szett körmöt csinál, hanem művészként művet alkot. Minden egyes szettben benne van a szívem-lelkem, és már nem tudnám abbahagyni. Megtaláltam a vendégeimet, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy száz százalékost tudjak nekik nyújtani.

Mindeközben sztorikat hallgatok, konklúziót vonok le, fejlődök, tanulok, néha pszichológust játszom, pedikűrösként betegségeket is diagnosztizálok, együtt sírok és együtt nevetek a lányokkal, és kaméleonként idomulok a velem szemben ülő hangulatához. Olyan sokat kapok nap mint nap, hogy nem tudnék már nélküle létezni, hiszen az életem, az identitásom részei vagytok. Köszönöm nektek!

És azt is tudom, hogy nem túl pozitív a megítélése a körmösöknek. Merthogy "azt mindenki meg tudja csinálni", pedig ez nem igaz; iszonyú sok háttértudás van egy jó körmös mögött. Nem vagyunk olyan buták és felszínesek, mint ahogy a sztereotípiákban ez él, sőt... a jó körmös lányok kifejezetten okosak, már alapból az is bizonyítja, hogy egyéni vállalkozásban saját magukat tartják fenn. Emellett jelentős bőrgyógyászati, anatómiai, kémiai ismereteink vannak. Több van bennünk, mögöttünk, a munkánk mögött, mint csak reszelgetés és festegetés.

Büszke vagyok rá, hogy körmös vagyok. Büszke vagyok rá, hogy enyém az Aurora Art!

Eljött az idei ősz és az idei szófiai látogatásom. Nem vártam annyira, mint a tavalyit, ezt őszintén megmondom. Ismerős terepre mentem, de azért picit mégis izgalommal gondoltam rá, hiszen volt benne egy rész, amit nagyon szerettem volna megélni: egy kirándulás egy barlanghoz.

A repülő késett két órát, már ez gyanús lehetett volna. Spoiler, aki még nem tudja: ezen a kiruccanásomon semmi nem úgy történt, ahogy kellett volna. Engem kint vártak a reptéren, Marcus és egy ismerőse, nevezzük most V-nek. Elvittek engem Marcushoz, majd elmentünk kajálni. Ekkor csatlakozott hozzánk egy magyar srác is, így immár négyen mentünk tovább szórakozni.

Azt gondoltam, valami pubba megyünk, kiindulva abból, ami itthon van, ezzel szemben egy olyan helyre mentünk, ahol legalább 12 biliárdasztal volt, és interaktív asztalok, amiken lehetett egymással játszani. Zene szólt, és lehetett inni is, mármint alkoholt. Ilyen játéktermekből több is van a városban, nem csak a klubok és a pubok vannak, mint lehetőség. Nekem ez nagyon szimpatikus volt. Az egyik játékban rommá vertem a többieket. Aztán hazamentünk, és másnap elindultunk a barlanghoz.

A barlang, a Prohodna egy olyan geológiai képződmény, aminek kialakulásával nem untatnálak titeket, engem érdekel a geológia, ezért én nagyon jól elvoltam magamnak. Minden érdekes volt, a növényzet, a kialakulás, a sziklafal, a kövek, a cseppkövek a falon, a dendrites mészkő, egyszóval mindent megnéztem, mindent fotóztam. Nem is volt semmi gond egészen addig, amíg... Marcus el nem esett.

Először kiröhögtem, majd mikor rájöttem, hogy ez bizony nem vicc, akkor hívtunk mentőt. Gyerekek, esküszöm, a magyar egészségügynél is van rosszabb! Bulgáriában ne kerülj kórházba, főleg nem akkor, ha nincs health insurance-d. A mentő nem vitt el minket Szófiába, mert „még mennek máshova”, de legalább kivittek minket a barlangból, majd miután Marcust betuszkolták a kocsiba, amivel mi jöttünk idáig, magunk mentünk vissza a városba. A helyi sürgősségi egész kulturált volt, de elég sokat vártunk. Hajnali 1 körül értem vissza Marcus lakására, ahol egyedül töltöttem az elkövetkező pár napot. Szörnyű érzés volt.

Képzeld el: ott vagy egy lakásban, amihez van ugyan kulcsod, de fogalmad sincs, veszély esetén merre menj vagy mit csinálj. Van melletted egy óriási kutya, pedig alapból nem igazán kedveled a kutyákat. (Neki legalább a srácok gondját viselték, neked csak kerülgetni kell meg néha megvakarni, mert ő viszont téged nagyon kedvel.) Kosz van, takarítasz. Nem beszéled a nyelvet, nem tudsz úgy lemenni a boltba, hogy elintézd a dolgaid egyedül, noha beszélsz angolul, de még azon is félsz megszólalni, tekintve, hogy angolul jól beszélő barátaid sem mindig értenek meg téged, és ha hirtelen kell mondanod valamit, nem jutnak eszedbe a szavak. Nem ismersz senkit, egyetlen emberre vagy utalva, aki kórházban van, ahova fogalmad sincs, hogy jutsz el. A többieket nem ismered, de kénytelen vagy megbízni bennük. Pánik gyötör, egyedül lenni is félsz, a kanapéról kimenni a folyosóra alig mersz, minden zajra összeugrasz, felébredsz éjszaka, nem alszol, mert stresszel az egész történet, közben tartsd a lelket a barátodban, meg próbáld meg nem halálra aggódni magad, és viselkedj úgy, mintha nem lenne semmi problémád, mert félsz, hogy beégsz előttük, és mindezt megpróbálod tanulásba fojtani... Hát így éreztem én magam.

V sokat foglalkozott velem, munkaidőben is elég sokat beszélgettünk. Mivel neki volt kocsija, én pedig egyedül nagyjából a vécére se találtam volna el, ő járkált be Marcushoz. Én kitakarítottam Marcus lakását, vettem egy kevés kaját, mostam, és a napjaimat azzal töltöttem, hogy felkészültem a közelgő anatómia és latin vizsgámra. Az estéket kint a városban töltöttük, sétáltunk, fotóztunk, drónoztunk, beszélgettünk. Nagyon, de nagyon sokat.

V kicsit fura pozícióba került az életemben. Nos, én szeretem az intelligens embereket, és szeretek olyanokkal beszélgetni, akikben van valami plusz az átlaghoz képest. Vele is ez történt. Tetézte az is, hogy ő nem magyar. Az idegen kultúra, a más gondolkodás, az új impulzusok egyre inkább felkeltették a kíváncsiságom a bolgár kultúra iránt. Az utolsó két napomat azzal töltöttem, hogy megpróbáltam memorizálni néhány alap bolgár kifejezést, ám amikor villogni akartam volna vele, bizony összeféltem magam, és meg sem mertem szólalni.

Nagyjából ekörül határoztam el, hogy akárhogy is, de én bizony megtanulom ezt a nyelvet.

A negyedik kint töltött napomon, amikor hazaértem, akkor olvastam el a leleteimet, amiket napközben küldtek a klinikáról. Megint P4 lett a rákszűrésem. A dokimat másnap felhívtam, azt mondta, még egyszer szeretne megműteni, lehetőleg minél hamarabb, és még a héten menjek vissza egy ultrahangra és vérvételre is.

Az ötödik estémen úgy mentem haza, hogy Marcussal összevesztünk – utólag kiderült, hogy félreértés volt az egész, ráadásul rá is segítettek, hogy félreértsük egymást. Nem köszöntem el tőle. Ez annyira bántott, hogy az egész repülőutamat végig sírtam. Bántott a lelkiismeretem. A 15 éves barátságom megy tönkre amiatt, mert hülye voltam?

Amikor hazaértem, szinte már „szokás szerint”, de továbbra sem találtam a helyemet. Sőt, egyre inkább úgy éreztem, nekem már máshol van a helyem. Talán az is benne volt a pakliban, hogy nem köszöntem el, mikor eljöttem, talán az is, hogy végre valamiben-valahol fontosnak éreztem magam, talán az is, hogy nem akartam szembenézni azzal, ami jött, amiről a leleteim átolvasása után már tudtam, hogy szembe kell néznem vele...

A bulgáriai kiruccanásom után szépen csendben teltek a hétköznapok. December végéig még szedtem az injekciót, de utána gyógyszerre váltottunk, így sokkal könnyebb volt. Ahogy hazajöttem kintről, egyre inkább úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, valami megváltozott bennem. Ez nagyjából februárra kristályosodott ki, amikor a Luxuryban elhatározták, hogy többen leszünk az üzletben – ez számomra nem volt kedves, hiszen én jobban szerettem a családiasabb munkahelyeket. Féltem az új emberektől, amúgy sem vagyok egy könnyen beilleszkedős fajta, de így még nehezebb volt. Felmondtam a bérletet, bár később megijedtem attól is, hogy most mi jön, így megpróbáltam visszakozni – ugye, vissza a komfortzónába, a már ismert dolgokhoz – de végül nem sikerült, mert ők is azt szerették volna, ha távozom.

Márciusban mentem volna ismét Marcushoz, de egy félreértés miatt végül nem mentem. Ez nem köztünk történt, hanem nála volt gikszer, de mindegy is volt az ok. Mondtam neki, majd október környékén ismét kimegyek egy kis időre, mert most erre nem lesz időm, tekintettel arra, hogy akkor már tudtam, hogy költözni fogok az üzlettel, csak még nem tudtam, hova.

Hetekig minden nap két-három órát töltöttem azzal, hogy helyeket kerestem. Már szinte egy irodával is megbékéltem volna, vagy bármivel, vissza a kezdetekhez, eldugott helyen, lépcső alatti gardróbban, tényleg bármi... de egyszerűen valahogy semmi nem jött össze. Lehetetlen helyzet volt ez, hiszen bár nem sürgetett senki, én azért éreztem, hogy nem vagyok már ott szívesen látott vendég, és amennyi szabadidőm volt, azt üzleten kívül töltöttem. Aztán egyik nap megtört a jég, láttam egy kiadó kis üzletet. Nem mertem felhívni. De az összes hirdetőoldalon szembejött velem, mindig feldobta a reklám. Aztán egyszer, egy enyhén vodkagőzös délutánon barátnőm sugallatára felhívtam őket. (Ja igen, fontos döntések előtt vodka-narancsot nem szabad inni, mert NAGYON bátorrá csinál.) Mivel barátnőmnél aludtam aznap este, másnap megnéztem az üzletet, majd hazaérve közöltem férjemmel: ja, amúgy jövő hónaptól kezdve van egy saját üzletünk. És életemben talán először voltam úgy, hogy nem érdekelt, mit mond erre.

Májusban vettem át a kulcsokat, és kezdtem meg a felújítást, június 2-ával végleg át is költöztem. Így született meg Fehérváron az Aurora Art.

Eddig csak névleg voltam az, most már saját helyem is lett. Önállóan akartam csinálni, és ezt egészen decemberig így is csináltam. Nagyon örültem, hogy a magam ura lehetek, bár őszintén megvallva, ugyanakkor rohadtul féltem attól, hogy vajon végig tudom-e csinálni? Sikerült is bedolgozni magam annyira, hogy csakhamar nem tudtam már új vendégeket vállalni, és időm sem volt arra, hogy a fotózással vagy a grafikával foglalkozzak.

Nyári szezonban annyira durván sok munkám volt, hogy a lányom rendszeresen velem töltötte a napokat a szalonban. Egyszerűen nem tudtam már a vendégeket hova beírni, késő estig, hétvégén is dolgoztam. Nyaralni nem mentem el, és a kontrollok is elkezdtek ritkulni. Időközben egyre több időt töltöttem a szülőházamban, egész csinosan berendeztem, bár fűtést még mindig nem sikerült oda varázsolni, így a telet megint csak nem tölthettem lent – de a nyarat már részben igen. Nem titkolt célom volt leköltözni oda, így viszont a Művészeti Műhelynek adott otthont a hely. Valamiért a kreatív munkákhoz mindig oda bújtam el, már évek óta erre használtam a házat. Most pedig, hogy a lányom is nagyobb lett, így már őt is vihettem magammal, ő is nagyon szeret ott lenni, ez nekem is jó, mert így legalább nem kényszer neki, hogy cipelem magammal, hanem ő is jönni akar. Plusz az is biztonságérzetet ad, hogy bármikor oda tudok szaladni nagyapámhoz a kórházba – aki abban a városban van, ahol a szülői házunk – és nem kell 45 percet padlógázzal száguldanom, ha valami gond adódna. Szerencsére eddig ilyen nem fordult elő, és remélem, nem is fog.

A Művészeti Műhely projektem nyár közepén háttérbe szorult, majd ősszel kezdett el újra feltámadni. Egyre inkább fáradtam, egyre inkább úgy éreztem, hogy valami hiányzik, valami nem úgy alakul, nem úgy történik, ahogy szeretném. Nem is volt neki igazán racionális oka, miért fáradok ennyire. Nem bírtam edzeni sem szinte, pedig másfél éve minden edzésemet vártam. A levendulafarmom is haldoklott, mert nem tudtam az otthoniakra úgy rábízni, hogy az valóban normálisan legyen gondozva. Erre csak pluszban rádobott egy lapáttal az aszály, utolsó pillanatban sikerült megmentenem a növényeket a takarással, de így is tönkrement 90 tő levendulám. Iszonyú stressz volt ez nekem, és nagyon sajnáltam volna, ha tönkremegy az addigi, nagyjából 2 éves munkám. Viszont a nyár közepére már gyönyörű lila volt a hegyoldal a rengeteg levendulától, és látszott, hogy megéri ezzel foglalkozni, mert az álmom bizony megvalósulhat, ha továbbra is kitartó vagyok.

Eljött az ősz, és kicsit fellélegeztem. Utoljára június végén voltam kontrollon, ami P3 lett. Nem foglalkoztam vele, bár a doki szerint kellett volna. A pedikűrös vendégek lassan elmaradoztak, így több időm maradt a grafikai projektekre és a fotózásokra. Októberben pedig újra kimentem Bulgáriába. Előtte héten voltam ismét kontrollon, ennek eredményét pedig már kint kaptam meg...

Két héttel a konizáció után felültem a repülőre, annak ellenére, hogy mindenki mondta, hogy inkább pihennem kellene. Pihenni? Hagyjatok már, gondoltam, hát közben én végig dolgoztam a fekvés idejét a szalonban. Csak nem árt meg egy kis kiruccanás... Annyira izgultam, hogy milyen lesz egyedül kimenni, egy idegen országba, hogy a repülőn talán egy pillanatra el is ájultam. A felszállás volt a kedvenc részem, ahogy azóta is mindig. Sírtam örömömben, hogy ez velem most tényleg megtörténik. Az ezelőtti három évben a legtöbb kimozdulásom az volt, amikor elmentem suliba, vagy lementem a boltba. Erre mondjuk a Covid is rásegített, de időm sem lett volna, annyira nehéz helyzetben voltunk anyagilag a házvásárlás-felújítás-vállalkozásindítás után, hogy a fillérekre is vigyáznunk kellett. De valahogy összeraktam a repjegy árát, és bizony, rettenetesen boldog voltam attól, hogy repültem.

Anno, még fiatalabb koromban volt egy fiú, akivel együtt laktunk. Akkoriban nem igazán kaptam állást sehol, mert nem voltam még 18 éves. (Ez is egy szép sztori, hogyan alakult ez így...) A fiú apja helikopterszerelő volt, nyugdíjazott katona, aki nyugdíj mellett egy magán sétarepüléssel foglalkozó vállalkozónak dolgozott. Úgy segített rajtunk, hogy beprotezsált a céghez, mint hangártakarító. Ott szerencsére volt lehetőségem megismerkedni a repüléssel, tehát nem volt idegen számomra a levegőben lenni, de azért egy helikopteren mégis más, mint egy repülőgépen...

Még sajgott a hasam, és még mindig rossz lelkiállapotban voltam, hiszen az azelőtti két hétben nagyon sokat veszekedtünk otthon. Ráadásul a Luxuryban is elkezdtem úgy érezni, hogy nem vagyok oda való, és ezt nem tudtam megmagyarázni. Fogalmam sem volt, miért érzem ezt, vagy hogyan kellene ezen változtatnom. Időközben elkezdtem tanulni a biológiát és készülni a következő évben az emelt szintű érettségire, de ez sem tudta bennem elnyomni azt a megérzést, hogy én következő karácsonykor már nem leszek ott a Luxuryban.

Szófiában Marcus várt a reptéren, én pedig tátott szájjal bámultam a taxiból kifelé az éjszakai városra. Az első benyomásom az volt, hogy elég eklektikus város, de igazából másnap néztem körbe jobban. Felmentünk a Vitoshára, már ameddig bírtam az iramot, mert azért még nem voltam száz százalékos. Könnyen fáradtam és a nap végére erős görcseim is lettek. Igyekeztem nem mutatni, mert ennek ellenére élveztem a kirándulást. Csodálatosnak találtam a helyet, és – aki ismer, az tudja, hogy mennyire közel áll hozzám a természet – olyan megfigyeléseket tehettem, amire Magyarországon nem volt lehetőségem, elvégre 800 km-rel arrébb hasonló, mégis nagyon más a növényzet. Plusz a Vitosha elég magas hegy, gyakorlatilag ahogy mész fel, megfigyelhető a sávozódás a növényzetben: ahogy haladsz felfelé, a lombos fák helyét átveszik a fenyők, majd a kisebb örökzöldek, végül a környezetismeret tankönyvedből ötödikben megismert tajgára jellemző növénytársulásokkal találkozol. Akkor ott elhatároztam, hogy ezt a helyet szeretném jobban megismerni, valamiért vonzott már akkor is, de nem tudtam megmondani, miért. Elvégre Balkán, elvégre nem túl jó véleménnyel vagyunk róla, de akkor is... valami megfogott. A belváros kifejezetten szép, a parkok rendezettek, elég sok a zöldterület, ez nagyon tetszett. Mi a külső kerületek egyikében voltunk, ott egyszerre volt jelen a szocreál lepusztult panel és a csodaszép, csillogó üvegépület, a kutyaszaros elhanyagolt füves rész és a rendezett park is. Néhol láttam gerillakertészkedést, rendszerint autógumival kijelölt „kertecskéket”, növekvő paradicsombokrokkal, facsemetékkel, virágokkal. Tényleg elég eklektikus. A belváros gyönyörű, a bolgár kaják szerintem szuperek, az emberek pedig elvannak a maguk világában – annyira, hogy a metrón sem kapod meg a helyet, ha idős vagy, ha kismama, akkor sem. (Spoiler alert: később egyébként megtapasztaltam, ha bajban vagy, akkor viszont azonnal és automatikusan segítenek.)

Nagyon furcsa volt már akkor is a cirill, és hiába tanultam anno egy kevés cseh nyelvet, nem ismertem fel szavakat, még csak hasonlót sem. Ez kicsit zavart, de egy munkahelyi kiküldetésen kívül nem voltam sehol kint, ott pedig mindenki angolul beszélt és eléggé izolált környezetben voltunk. Idegennek hatott a nyelv, emiatt nem éreztem magam túl komfortosan. Egyszer elmentem egyedül sétálni egy parkba, és rettenetesen féltem, amikor emberek voltak a környezetemben, annak ellenére, hogy az angol tudásom eléggé stabil. Nem volt jó élmény, és emiatt egy ideig nem is akartam visszamenni Szófiába. Inkább bemenekültem a legközelebbi McDonald's-ba, de a sajtburger odakint rettenetesen rossz. Nem, nem olyan, mint Magyarországon.

Visszatérő kérdés, amikor elmesélem ezt a történetet, és az ezutáni látogatásaim történetét: miért lényeges eleme az életemnek Marcus? Mi a mi sztorink? Dióhéjban annyi, hogy ő egy fiatalkori szerelmem volt. Konkrétan az a srác, akivel férjem előtt voltam együtt 2,5 évig. Gyerekek voltunk még agyban, sok dolgot elrontottunk, és talán nem is feltétlenül voltunk mi egymáshoz valók. Szakítottunk. Egy fél évig egyáltalán nem beszéltünk. Azóta viszont igen gyakran beszélünk és nagyon jó barátok vagyunk. Minden titkomat tudja, és ő is megbízik bennem. Vannak időszakok, amikor egyszerűen csak nem beszélünk, de utána pár hónap múlva ugyanott folytatjuk. Több, mint 15 éve már, hogy ismerem. Tűzbe mennék érte, és tudom, hogy ő is értem. Ismerem az összes szar viccét, a bunkó humorát, a demotiváltságát, a hülyeségeit, de tényleg; ránézek és tudom, mire gondol. Nyitott könyv számomra, és ugyanígy én is neki. Ha nézeteltérésünk van, azonnal megbeszéljük és azonnal korrigálunk, ha valaki félreérti a másikat. Büszke vagyok rá, és amíg élek, én mindig itt leszek neki. Hiszen 14 évvel ezelőtt tettem neki egy olyan kijelentést, hogy soha nem fog tőlem megszabadulni... úgy tűnik, ebben igazam lett.

Eddig.

Szóval miért is nem a férjemmel beszéltem meg a dolgokat? Miért nem a családommal beszéltem meg? Miért számítottam (volna) kvázi idegen emberekre ebben a dologban?

Prózai oka volt: nem bíztam a környezetemben.

A férjem, amikor először beszéltem neki erről, dióhéjban gyakorlatilag azt mondta: rákerestem a neten, ez nem olyan nagy dolog, könnyen túlélhető. Valóban, amennyiben idejében elkapjuk, túlélhető. Ekkor viszont már egy P4-es cytologia lelet volt a kezemben, ami nem kecsegtetett túl sok jó reménnyel, bár a dokim próbált pozitív maradni, de nem lehetett tudni, mennyire vagyunk időben. Nekem viszont ez maga volt a halálos ítélet. Megijedtem, nagyon. Mert halogattam. Mi van, ha ez volt életem legnagyobb hibája? Valóban ki akarok lépni ebből az egészből, vagy inkább meg akarok gyógyulni? Miért ne adjak magamnak egy lehetőséget? Hiszen ott a lányom... És erre nem az a jó válasz, hogy „oh ugyan, ez könnyű dolog”, mert nem, nagyon nem az. Kívülről valóban annak tűnhet, de mégis, világszerte a negyedik vezető halálok a méhnyakrák a nők körében. Ez azért elég aggasztó dolog. Főleg, hogy mégiscsak arról van szó, hogy... hát, hogy mondjam szépen, hozzányúlnak ahhoz, amitől amúgy nő vagy, na.

Apámnak meg megvolt a maga baja. Volt egy nagyon kedves ismerőse, aki mellrákkal küzdött. Én is ismertem. Sajnos, ő nem nyerte meg ezt a csatát. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ő hogyan lesz ezzel. Nem akartam apát ezzel terhelni, még tetézni a dolgokat. Címszavakban elmondtam később neki, de nem beszéltem vele sem túl sokat a problémáimról.

2021 májusa körül beszéltem először velük erről. Mivel túl nagy érdeklődést egyik sem mutatott, így annyiban hagytam a dolgot. Persze nem arról volt szó, hogy akkor most mindenki velem foglalkozzon, de néha jól esett volna, ha megkérdezi a környezetem, hogy hol tart a process.

Jobbára néhány barátom érdeklődött. Aki a legjobban megmaradt közülük, az Marcus volt, ő is azért, mert évek óta nem találkoztunk, lévén ő Bulgáriában él, de még így is érdeklődött és segítséget ajánlott fel, és ezt nagyon nagyra értékeltem magamban. Nem emlékszem, hogy mondtam-e neki akkor, de piszok hálás voltam ezért.

Hol volt ezalatt az anyám? Élte az életét, gondolom. Vele 2019-ben megszakítottam a kapcsolatot, és ennek is megvolt a maga oka, hogy miért tettem. Néha próbálkozott írogatni, de csak idegesített, és jelenleg a hátam közepére sem kívántam azokat az embereket, akik idegesítettek. Menni akartam előre, elfelejteni az egészet, valahogy túlélni... mindegy, csak teljen az idő.

Ekkor még bőven a vendégkörömet építettem Fehérváron, még élénk volt a tavaszi bezárás okozta trauma, még új helyen voltam, megpróbáltam beilleszkedni, és még a gyógyszer is sokkolta a szervezetemet. Tanulni akartam, de nem ment, az agyam hiába vágyott az újdonságra, nem bírtam leülni. Ennek ellenére megvettem az emelt biológia és kémia érettségire felkészítő könyveket, mert tudtam, hogy tovább akarok tanulni. De nem bíztam senkiben eléggé, hogy elmondjam, mit tervezek, és az nekem miért lesz jó. Tanult mintáim között az is szerepelt, hogy bármit szerettem volna tenni, élből az elutasítás jött, vagy hogy „ne csináld”, és a miért ne kérdésemre sosem kaptam normális választ.

A férjemmel már nagyon régóta rossz a kapcsolatunk. Pontosabban elég hullámzó: hol nagyon jó volt, hol nagyon rossz. Általában néhány nap jót egy több napos csenddel verés követett. Ez nagyjából a mai napig is kitart ebben a formában. Ő valahogy sosem értette meg, mit élek át, hogy nekem nem jó az, ahogy csináljuk a dolgokat. Számomra a házasság, egy párkapcsolat alapvetően egy partnerségi viszony, de ő – érzéseim szerint – semmiben soha nem akart partner lenni, ő passzívan megmaradt az „engem mindenki hagyjon békén” állapotában. (Nyilván ez az, amit én látok, nem pedig az, amit ő megél.) Így viszont nem lehet közöset építeni, semmilyen téren. Hiába van meg a csodaszép birtokunk, a házunk, hiába van meg az örökségem, ha ő nem partner benne, én nem bírom egyedül. Létrehoztam félig egy levendulafarmot. Kétszer jött ki velem ültetni... pedig kellene segíteni a metszésben, a levendulák takargatásában, hogy csak két példát említsek. A csokorkötésben, feldolgozásban nem kötelező, de amihez fizikai erőnlét is kéne, abban elvárom, hogy segítsen, hiszen közel 4000 négyzetméterről van szó. Nem bírtam és most sem bírom egyedül, főállás mellett, gyereknevelés mellett. Pedig a levendula jó pénzt hoz, hozna, ha rendesen lenne gondozva...

Amikor közeledett a műtét, akkor elmondtam mindenkinek a környezetemben, hogy ez lesz. Magánban csinálták, nem kevés pénzbe került. Segítséget kértem. A lelki támogatást viszont nem kaptam meg. Két nappal a konizáció után már veszekedtünk és ugyanúgy mentem dolgozni, mintha semmi sem történt volna.

Nem tudtam elmesélni senkinek, hogy a koni alatt, az érzéstelenítés ellenére – nem, nem altattak, én kértem így -, az alatt a közel 3 perces művelet alatt én mindent éreztem. Hogy úgy fájt, hogy a doki feje fölött levő órán bámultam a másodpercmutatót és számoltam, mert beszélni sem tudtam már. Hogy olyan erővel markoltam az ágy szélét, hogy felszakadt két körmöm, és a könyökömig csöpögött vissza belőle a vér. 180 másodperc őrjítő, pokoli fájdalom, és akkor, ott azt kívántam, hogy pusztuljon el minden, de én ezt nem csinálom tovább. Aztán egyszer csak vége lett. Én pedig megráztam magam, és húsz perccel később egyszerűen csak kisétáltam.

A lelki támogatásom, lévén piszok erősnek próbáltam mutatni magam, holott belül üvöltöttem, szóval nagyjából senki se tudott róla – aki tudott, rengeteg pozitív megerősítést mondott nekem, és ez jól esett egyfelől, másfelől viszont úgy éreztem, gyengeség volna megmutatni, hogy bizony én is sebezhető vagyok. Szóval a legnagyobb lelki támogatásom ez idő alatt az volt, hogy Marcus meginvitált Bulgáriába egy 4 napos rövidke kiruccanásra, amit vonakodva bár, de végül boldogan fogadtam el. Egyébként ez volt az első, hogy önállóan külföldön jártam, első, hogy repülővel repültem, és az első, hogy úgy éreztem, valami rettenetesen hiányzik az életemből, amit odakint csodával határos módon mintha magaménak éreztem volna...

Igenis beszélni fogok róla. Mert beszélni kell róla. Máskülönben megöl, megbetegít, és ha valaki hasonló helyzetben van, akkor neki is segítség lehet.

Nem gyengeség, ha néha sírsz. Nem gyengeség, ha néha elfogy a lendület és meg kell állnod, ha néha önzőnek kell lenned, ha néha már nem tudsz többet adni magadból. Nem önzőség néha magadra gondolni, magadra figyelni, és nem önzőség az sem, ha időnként mindenki más helyett az lesz az első, hogy levegőhöz juss.

Közel 2,5 évvel ezelőtt (2020. augusztus) kaptam meg a rossz hírt. Akkor még csak egy P3 cytologia képésben. Covid volt, költöztem, depresszióm mélypontján voltam. Igazából nem is foglalkoztam vele. Nem akartam vele foglalkozni, és nem azért, mert tagadásban voltam, hanem azért, mert egyszerűen be akartam fejezni. Igen, ezt jól olvasod. Elegem volt. A depresszió egy kőkemény dolog, nem csak annyi, hogy most épp rossz a kedvem. A depresszió lenyom a mélybe, a napfényt ködbe borítja, az esőt nem áldásnak, hanem jeges borzalomnak fogod fel, amiben csak az az egyetlen jó dolog, hogy senki nem látja a könnyeid az esőcseppek között.

Meg akartam halni, ki akartam lépni az egészből, és akkor, ott ez volt az egyetlen lehetséges kiút.

Mindeközben erről senki, de tényleg senki nem tudott. Sem arról, hogy mi a helyzet, sem pedig arról, hogy ki akarok lépni.

A pontot arra a bizonyos i-re az tette fel, hogy 2021. márciusában bezárták a szalonokat, és én kiköltöztem a pesti üzletből. Abba akartam hagyni a szakmámat. Azt a szakmámat, ami évekig hajtott előre, amiben megbecsült lehettem. Egy hónapig nyalogattam a sebeim, aztán egy lehetőséget kaptam az élettől. Ez volt a Luxury Nails. Ugyan keserédes emlék, és minden bizonnyal nem csak bennem az, hanem bennük is, mégis ez volt az a lehetőség, amit vállat vonva ugyan, amolyan minden mindegy alapon, de mégis megragadtam. És bejött.

Egy ideig újra volt célom, új város, új emberek, új vendégkör, kerestem egy másik dokit, gyerek bölcsibe, majd oviba került, az élet haladt a maga medrében. Én harcoltam, gyógyszert szedtem, kísérleti injekciót fogadtam el – amitől a poklok poklát jártam meg... de fogat összeszorítva csináltam.

Nem tudom, mi vitt rá arra, hogy kipróbáljam, de úgy éreztem, mennem kell tovább. Egyedül voltam, nem volt mellettem senki, nem beszélhettem senkivel erről. Néhány embernek dióhéjban elmondtam, mivel állok szemben, de nem beszéltem senkivel mélyebben a témáról. Legalábbis úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, talán ha akkor nyitottam volna valaki felé, akkor találtam volna partnert, akivel ezt megbeszéljem. Azért a régi beidegződések – ezekről később mesélek majd – megakadályoztak ebben.

Az injekció hatása az volt, hogy a beadás után kb 6-8 órával rettenetes fejfájás, hányinger, hányás tört rám. Minden porcikám fájt. A szervezetem tiltakozott, mintha megmérgeztem volna saját magam. Az első időszakban csak kis adaggal, majd hetente növelve az adagot, egyre nagyobb adaggal kellett megbirkóznom. Mire hozzászoktam volna a mellékhatásokhoz, jött az adagemelés, és újra a küzdelem. Éjszakákat töltöttem a wc fölött hajolva, hánytam, öklendeztem, sokszor már nem is volt mit kiadnom magamból. Rájöttem, ha délben adom be a gyógyszert, napközben még marad időm dolgozni, és a neheze estére, az éjszaka első felében érkezik – így reggelre megint jól tudtam lenni, és nagyjából működni is tudtam napközben, dolgozni is tudtam. Kicsit gyengébb voltam, de működtem. Néha még enni is tudtam. Smoothie-kat készítettem, szerencsére tavasz vége-nyár volt, így a kertben rengeteg jótékony hatású gyümölcs, zöldség és vad növény termett. (Kata barátnőmnek ezúton is köszönöm a smoothie gépet, szerintem ez volt a leghasznosabb dolog, amit beszereztem!)

A fenti dolgok tükrében nem csoda, hogy elkezdtem fogyni. Az akkor 124 kilómból lett lassan 110, majd őszre 100. Emellett természetesen edzeni is próbáltam, volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Volt, amikor bírtam 40-50 perc kardiót, volt, amikor 10 perc után le kellett szállnom, mert elkapott a hányinger. De megpróbáltam és mentem tovább. Úgy éreztem, ki kell hoznom magamból mindent, amit csak lehet, amit csak bírok. Magamnak is megmutattam, hogy képes vagyok rá, és kicsit ebből is tudtam erőt meríteni, hogy ne adjam fel. Még mindig nem beszéltem senkivel, egy ember volt a közelemben, Anita, akivel megosztottam a dolgokat, illetve Kata, akivel 6 éve mindent meg tudok beszélni, de vele akkoriban sajnos munkáink miatt kicsit elsodródtunk egymástól, de ők is csak keveset tudtak róla. Próbáltam nem foglalkozni vele, mintha úgy nem lenne ez... aztán szembe kellett nézni a valósággal, hogy elkerülhetetlen a műtét.

És hogy miért nem a férjemmel beszéltem meg? Vagy miért nem a családommal? Ez meglehetősen hosszú és bonyolult sztori, de egy következő posztban ezt is leírom.