Tehát visszamentem még egy körre, most viszont egyedül voltam, és kifejezetten jót tett a dolog. Bár a terveim nem úgy sikerültek, ahogy akartam őket, de azért elég jó volt így is.

Odafelé menet V-vel még veszekedtem egy nagyot üzenetben – nyilván nem bírok lakatot tenni a számra, ha valamire nem kapok választ, aztán végül ez volt az a pont, ahol olyan válaszokat kaptam, ahol megláttam, ki is ő valójában, és mennyire nem beszélünk egy nyelvet. Ezt egyébként a hiányos angolomnak tulajdonítom, mert nem mindent értek, vagy néhány napba telik, mire rájövök, mit jelentenek az angol szókapcsolatok, de itt viszont kőkeményen félre tud csúszni egy beszélgetés. Természetesen ő ezt nem hitte el, én meg úgy éreztem, hiába is magyarázkodnék, elengedtem. Majd megbékél. (Vagy nem.) 

(Saját fotó)

Az autóbérlés nem sikerült, hiszen mire béreltem volna, a kiszemelt kisautót elvitték, a nagyobb autóra meg nem tudtam volna kifizetni a kauciót. Nem baj, majd taxizom. A repülőn megismerkedtem egy csajjal, aki bolgár volt, de tanult magyarul, aztán kiderült, hogy beszél angolul, németül is, így mindegyik nyelvet gyakorolhattam vele. A férje végül elvitt kocsival a szállásomra, így az éjszaka közepén nem kellett taxival bajlódnom. Kicsit ijesztő volt amúgy beszállni egy idegen kocsijába, de úgy voltam vele, így is a halál pengéjén táncolok az állapotommal, már teljesen mindegy...

A szállásomon elfoglaltam a szobát és gyakorlatilag azonnal elaludtam és reggelig fel sem ébredtem. Akkor néztem jobban körbe, és megegyeztem a szállásadóval, hogy ha később úgy alakul, hosszabb távra is szívesen fogad. Ez nagy biztonságot jelentett, hiszen így már két helyre is van lehetőségem menni. Aztán kerestem egy boltot, ahol bevásároltam, és leültem dolgozni. Volt ugyanis egy munkám, amit nem tudtam otthon megcsinálni, mert a kislányom nem bír csendben megülni a seggén arra a 2 órára, amíg befejezem a projektet, itt viszont csend volt, és sikerült is befejezni. Utána átmentem Marcushoz, beszélgettünk és társasjátékoztunk egy kicsit, majd jött értem A, akivel elmentünk szórakozni.

Itt is megismertem egy bolgár párt, így négyesben mentünk el bowlingozni. Soha életemben nem bowlingoztam, és nem segített, hogy vodka-narancsot ittunk közben. De legalább jól éreztem magam. Aztán elmentünk, hogy keresünk valami klubot, de akárhány helyen voltunk, vagy drága volt a belépő, vagy nem tetszett a buli, így végül sétálgattunk egy nagyot az utcán. Ittunk közben valami meggyes meg málnás sört, 3,5% alkoholtartalommal, viszont végre az első olyan sör volt, ami nem volt keserű, és nagyon ízlett. Úgy voltam ezzel az estével, hogy mikor, ha nem most? Hiszen a műtét után megint nincs viháncolás legalább egy hónapig.

Vicces volt, mert egyszer, miközben sétáltunk, felkiáltottam, hogy „meg a faszomat”! Mire a mellettünk levő fiútársaság ránk köszönt: sziasztooook! Úgyhogy azután néhány magyar egyetemista fiúval mászkáltunk a városban. Ki hitte volna, hogy éppen Szófiában fogok ilyenformán magyarokba belefutni? Kicsit később elkeveredtünk egymástól, így az este végén leültünk egy parkba néhány málnás sörrel, és bench party lett az egészből végén.

Másnap is dolgoztam egy kicsit, befejeztem, amit elkezdtem, majd a jó ég tudja, mitől vezérelve, de beadtam a jelentkezésem egy grafikai állásra. Aztán, mivel esett az eső, átmentem Marcushoz VR-ozni és filmet nézni. Rendeltünk egy pizzát, és sokat beszélgettünk. Utána hétfőn pedig hajnalban visszarepültem Magyarországra.

Azért itt is sikerült alakítanom egyet, hiszen Szófiában is két terminál van a reptéren... nekem sikerült az 1-esre kimenni, így, noha nem tudok futni, laza 10 perc futással kezdtem a reggelemet, hogy elérjem a gépet a 2-es terminálon. Elértem, nyilván.

Mivel aznap volt V születésnapja, és tekintve az előző beszélgetésünket és annak igencsak viharos lezárását, nem tartottam jó ötletnek felköszönteni, így egy posztban tettem ki azt a dalt, amit legutoljára tőle kaptam, egyetlen torta emojival. Ezzel részemről letudtam: gondoltam rá, igen, szülinapja van, igen, most épp nem beszélünk, de akkor is gondoltam rá, és reméltem, hogy jól érzi magát.

Rossz volt, mert vízen kívül semmit nem ihattam, elvégre siettem a kórházba a műtétemre. Ölni tudtam volna egy jó kávéért, de nem kockáztattam. Ha altatnak, nem szabad a gyomromban lennie semminek. Igazából vizet sem ihattam volna, de az időeltolódás miatt itt még mertem egyet inni.

Még küldtem üzenetet a dokimnak, hogy késni fogok a reggeli bejelentkezéssel, mert „baleset volt és nem érek oda” (de nagyon utálok hazudni), aztán odamentem a kapuhoz, hogy felszálljak a gépre. Már javában a shuttle-n álltam, amikor még zajlott a beszállítás. Nyomkodni kezdtem a telefont, és akkor vettem észre, hogy alig 20 perccel azután, hogy közzétettem azt a zenét, V lájkolta.

És akkor, ott, nem tudom, mi ütött belém, de kitört belőlem a sírás. Hogy tudja, hogy ezzel mit tép fel, mert előtte nem titkoltam semmit, tudta, hogy barátként nagyon fontos nekem, és ennek ellenére ellökött, lehazugozott, és most meg odabök egy lájkot, és ennyi. Sírtam, és azt mondtam: soha többet nem jövök ide vissza. (Spoiler alert: dehogynem.)

A repülés nagyjából eseménytelen volt. Bár késtünk – köszi Ryanair – de mégis jó időben sikerült felvennem a kocsimat. Igaz, így a sebességhatárt enyhén átlép maximálisan betartva suhantam a pályán, és így mindössze kettő perc késéssel odaértem a vérvételemre, és így a műtétemre is...