Szóval beestem a rendelőbe, gyorsan levették a vért, előkészültem és már csak várakoztam. A műtét alatt itt már pihentem egyet, mert én még egyszer nem voltam arra képes, mint az előző alkalommal. Így a kis pihenés után arra ébredtem, hogy pokolian görcsöl a hasam.

A görcsök néha enyhültek, néha nem. Nem segített, hogy nem tudtam összehúzódzkodni, mert a jobb petefészkemről is le lett szívva egy ciszta, így ott is volt rajtam egy kb. fél cm-es „lyuk”. De hát én hero vagyok, legalábbis mindig annak képzelem magam és elfelejtem, hogy valójában nem vagyok az, ezért úgy döntöttem majdnem 3 óra elteltével, hogy akkor én most hazamegyek. Néztek is rám, hogy biztos? Mondom biztos, csá, leléptem.

(Kirándulás Balatonfűzfőn, a második koni után. Saját fotó.)

Szédülni már nem szédültem, de a lábaim nehezen vittek a kocsihoz. Kb 30 km-re lakom a kórháztól, de az utolsó 10 km-t már úgy tettem meg, hogy ordítottam a fájdalomtól, nem bírtam egyszerre ennyit ülni... de már nem álltam meg, hazáig mentem. Otthon aztán ledőltem a kanapéra, és igyekeztem nem nagyon genya lenni a családdal, akik persze próbálták oldani a feszültséget.

Doki azt mondta, hogy ha ez után is újra rossz eredményeim lesznek, akkor sajnos a méheltávolítás lesz az egyetlen lehetőségem. Igazából már most is szívem szerint ezt akartam volna, mert akkor tudtam volna, hogy többé nem fáj, sem a havi sztori, és nem tud már nekem más meglepetést okozni, és gratis a dologban, hogy legalább a fogamzásgátlásról is le lenne a gond, amúgy is külföldre készülök sterilizáltatni magam, mivel Magyarországon jelenleg ilyet nem lehet tenni.

Nem sokat pihentem otthon, másnap bevállaltam egy vendéget, és hogy beviszem a lányomat az oviba. Nyilván nem bírtam ülni a seggemen, az üzletet patyolatra takarítottam. Mivel bírtam, és úgy éreztem, ehhez a munkaszékem is megfelelő, ezért folyamatosan növelve a vendégek számát, gyakorlatilag már másnaptól visszaültem dolgozni. Pihennem kellett volna, de én nem tettem – megint azt gondoltam magamról, hogy hero vagyok, és legyőzhetetlen.

És itt álljunk meg egy apró tanulság erejéig: ne hidd, hogy mindent megtehetsz büntetlenül. Spoiler: ennek is meglett a böjtje. Ha pihenni kell, akkor pihenj, mert ha nem teszed, a tested rákényszerít arra, hogy márpedig akkor is tedd azt.

A műtét után két héttel már arról beszélgettem Marcussal, hogy de jó lenne a szilvesztert az eredeti terveknek megfelelően kint tölteni. Mondtam, hogy várjuk meg, amíg megérkeznek a kintlévőségeim, és foglalok egy repjegyet. Ez viszonylag hamar meg is érkezett, de a repjegyek addigra sajnálatos módon elfogytak... ennek megoldása végül az lett, hogy Marcus felajánlotta, hogy segít a benzinben, hiszen kevésbé alapos számolással 3,5 tank benzint kellett vennem, hogy oda-vissza megjárjam a közel 900 km-es utat. Annyira szerettem volna kimenni, hogy azt mondtam: deal!

Még mindig nagy űr volt bennem az egyik legjobb(nak vélt) barátom elvesztése miatt, de úgy voltam vele, tovább kell mennem. Ha nem vele, akkor majd nélküle vagy másokkal, de igenis meg fogom élni azokat a dolgokat, amiket meg akarok élni. Kezdtem rögtön azzal, hogy decemberben, a karácsonyi nagy hajrá előtt nemes egyszerűséggel fogtam magam és kimentem Romániába. Miért? Két okból: volt egy ügyfelem, akivel már többször dolgoztam együtt kisebb projekteken, viszont sosem találkoztam még vele. Ő egyébként erdélyi magyar, most Aradon él. Továbbá útba esett az egyik bestie-m, aki Makó mellett lakik. Illetve nagyon szerettem volna megnézni Vajdahunyad várát és Déva várát is. Plusz pont, hogy ez a tőlem nagyjából 5 órás út pont jó bemelegítésnek ígérkezett arra, hogy ha valóban megyek ki szilveszterre kocsival, akkor meglássam, hogy egyáltalán bírom-e... hiszen soha nem vezettem még saját autómat külföldön...