Tegnap elment papa. Hosszú betegeskedés és harc után megpihent. Elaludt. Nem fájt neki semmi. Hálát adok ennek, annak ellenére, hogy bár úgy kívántam, de nem lehettem ott az utolsó percekben, és azután sem. Csodaszép 33 évet kaptam tőle, és ezeket az emlékeket soha, senki nem veheti majd el tőlem. Büszke vagyok rá, hogy ő volt a nagyapám.

Annak ellenére, hogy kb. két hete már elköszöntem és meggyászoltam, mivel az akkori látogatásomkor már úgy éreztem, hogy soha többé nem látjuk egymást, ezzel szemben kaptam vele még további 4 alkalmat (igazi áldás volt), a halálhíre mégis földhöz vert.

Alig 36 órával a hír érkezése után most itt ülök egy kád vízben. Én, aki nagyon ritkán vesz kádfürdőt, mert az életvitelének minden részével próbálja védeni a környezetet, most felrúgtam még a saját szabályaimat is. Valamit kezdenem kell a fájdalommal, ami most bennem van, mert maga alá fog temetni. A mai napon intéznem kellett egy sor dolgot, muszáj volt bemennem a szalonba, emberek közé mennem, boltba, autószerelőhöz, ilyesmi. Tegnap még megengedtem magamnak, hogy gyenge legyek, és magamhoz hívtam F-t, hogy segítsen nekem. Alaposan kihasználtam a helyzetet, lévén befrontinoztam magam, és így nem igazán mertem vezetni, hazahozni a gyerekemet, ezért a kezébe nyomtam a kocsikulcsot, és megkértem őt, segítsen nekem ebben. Ahelyett, hogy hagytam volna pihenni szegényt... Soha nem kértem segítséget senkitől, csak amikor már tényleg minden kötél szakadt. Sokszor már akkor se szívesen, hiszen a dolgaimat én magam vállaltam. De most ezzel úgy éreztem, nem tudok megbirkózni. Megengedtem magamnak, hogy gyenge legyek egy kicsit.

Néhány kedves és támogató privát üzenet mellett kaptam azért kevésbé kedveseket is, és sajnálatos módon ezekből volt a több. Egy ügyfél a nyakamon tipródott, hogy miért nem vettem még át a szórólapjait a nyomdából, és most meddig óhajtom még csúsztatni a halálesetre fogva? Öt vendég a részvétnyilvánítás után szinte azonnal időpontot kért a „köszönöm” válaszüzenetem után, egy nagyon-nagyon régi exkolléga valamelyik gyárból épp most találta igazán tökéletes alkalomnak, hogy beszervezzen az MLM-szuperbizniszébe, egy haver pedig elpoénkodta, hogy de hát amúgy is készülhettél már rá, hát mióta kórházban volt, mit vártál, meleg hógolyót? Baszki, hagyjatok már egy kicsit szenvedni magamnak, de tényleg.

Sokkba kerültem. Egyszerűen sokkba kerültem, mert nem gondoltam volna, hogy mindössze ennyit jelentek az embereknek. Esküszöm, még az osztálytársam kérése, hogy adjam be a 24 órás határidős beadandóját, az is rosszul esett jelenleg, pedig tudom, hogy ő nem olyan szándékkal írta.

Ülök a kádban, és azon gondolkodom, vajon tényleg csak ennyit érek? Vajon félt valahol valaki, hogy elalszom itt és megfulladok? Vajon félt valahol valaki, hogy amikor 160-al veretem kékezés közben a pályán, egy durrdefekt miatt a szalagkorlátnak csapódva egyszer csak snitt - vége? Vagy csak időpont, csak háztartásigép, csak beadandó-megíró, csak kávéautomata, csak gyereknevelő, csak sofőr, csak ápoló, csak hisztigép, csak traumakötődés, csak extra fejfájás, csak plusz gond, csak szexpartner, csak szerető vagyok?...

Vajon fogok-e őszintén hiányozni valakinek, ha egyszer csak már nem vagyok? Vajon volt-e, van-e valami hatásom mások életére, vagy mindössze ennyit jelentek: időnként egy órácskát?...

Vajon ezek a gyász gondolatai, vagy a depressziómé, vagy a fájdalmamé? Vagy mindháromé egyszerre?...

Mi a helyes megküzdési stratégia azzal, ha magányos vagy a saját életedben?