Az emberek őriznek bizonyos titkokat. Olykor egy életen át is hordják magukban a dolgaikat anélkül, hogy azt megosztanák másokkal. Megtanulnak együtt élni a fájdalommal, megtanulják elhallgatni az örömüket, és megtanulják, hogy nem beszélhetnek róla, semmilyen áron.
Mindannyiunknak vannak titkai. Van, akinek egész sok, másoknak csak egy vagy kettő, de mindenki őriz magában valamit, amit nem mer, nem tud elmondani senkinek. Vagy azért nem mondjuk el ezeket, mert nem akarunk másokat nehéz helyzetbe hozni, vagy azért, mert magunknak nem akarunk nehéz helyzetet, egyszóval félünk a következményektől.
A titkok kapcsán több kutatás is napvilágra került már. Közhely, hogy a titkok tönkretehetnek embereket és kapcsolatokat, és ezt a kutatások is alátámasztották. Dr. Art Markman szerint, aki a Texasi Egyetem professzora, akik titkokat hordoztak a kutatások során, nagyobb fáradtságról számoltak be, mivel a titok megtartása erős mentális igénybevételt rótt a titkok őrzőire. A kutatásban résztvevők életében megjelentek énképet rontó tényezők is, például zavar, szégyen, bűntudat, stressz vagy depresszió. Bizonyosságot nyert az is, hogy a titkok miatti belső konfliktusok nemcsak a társas életre, de a mindennapi életben is kifejtik hatásukat, és akkor is, amikor egyedül vagyunk. Aki a titkait nem szereti, nem tudja megosztani, az a társas kapcsolataiban, amik előtt a titkot titokként tartja, eltávolodást észlel. Mivel állandóan figyelni kell arra, mit mondhat és mit nem, ezért a titok megtartásával a kapcsolatai nyíltságát akadályozza. Persze, más, amikor valakinek a szülinapjára készülve, titokban tartunk egy meglepetésbulit, és megint más az, amikor megtudtuk, hogy a felesége megcsalja a postással.
Merthogy alapvetően kétféle okból titkolózunk: önvédelemből vagy mások titkainak védelme miatt. Az utóbbi érthető, hiszen ha ránk bíznak valamit, ami kényes információ, nem élünk vele vissza (jó esetben), és nem adjuk tovább másoknak. Ez amolyan etikett-féle, hogy nem cse$zünk ki másokkal direktben. Önvédelemből viszont egész sokan titkolóznak. Például az is önvédelemből teszi, aki nem mondja el a kollégáknak, hogy új állást keres, vagy az is, aki nem akarja, hogy a róla kitudódott dolog miatt szégyen szálljon rá. Merthogy a titkok nagy része szégyenteljes dolog.
Dr. Art Markman szerint a legkárosabb titkok azok, amikhez szégyenérzet kapcsolódik. A szégyenérzet miatt hajlamosak vagyunk önmagunk bántalmazására is, ami hosszú távon a mentális, majd később a testi egészségünk rovására megy. A szégyenérzet erős összefüggésben van a függőségekkel, az erőszakos viselkedéssel, és a depresszió, pánikzavarok különböző formáival is. A titkok megszállottsággá is válhatnak, ugyanis a titkolózás miatt belesodródhatunk olyan helyzetekbe is, ami eszünkbe sem jutott volna, csak azért, hogy a titkot elrejtsük.
Daniel Wegner amerikai pszichológus kutatásában egy felmérést hozott példának, ahol a kutatásban résztvevőknek egy interjú során a nemi identitásukat kellett eltitkolniuk. Az interjú előtt és után is elvégeztettek velük egy intelligenciatesztet, illetve gyakorlatokat: egy babzsákra kellett célba dobniuk. A kontrollcsoport tagjai ugyanolyan jól teljesítettek minden feladaton, ám a titkolózók az intelligenciateszten 17, a fizikai teszteken 33 százalékkal teljesítettek rosszabbul, mint a kontrollcsoport.
Dr. Brené Brown szerint, aki a Houstoni Egyetem professzora, az empátiával a titkok fájdalma is semlegesíthető, az elfogadás könnyebb, az önbántalmazás elkerülhető. Erre a legjobb módszer, ha egy bizalmasunkkal megosztjuk a titkot. Persze van, amikor nem tudjuk megosztani a titkokat senkivel, vagy azért, mert nincs, akiben megbíznánk, vagy azért, mert még erre nem állunk készen. Ilyenkor az is segíthet, ha egy teljesen idegennek meséljük el a titkot. A blogolás (névtelenül), a művészet is segít abban, hogy megbirkózzunk a titok által ránk rótt stresszel. (Mivel az ismeretségi köröm előtt nem titok, ki vagyok, így a névtelenség nálam nem adott.)
John P. Caughlin pszichológus szerint nem kell minden titkunkat megosztani. Szerinte mindaddig, amíg a titkok nem válnak nyomasztóvá, hanem bizsergető, jóleső érzéssel töltenek el, nincs gond a titkolózással. Szerinte a kamaszok titkolózása is az önálló identitás kialakulásának része, ezért az ő esetükben például káros lehet az, ha mindig mindent megosztanak másokkal.
Aminek kapcsán most írni kezdtem, az éppen Marcussal való beszélgetésünk volt. Bár ő több, mint 15 éven át volt a titkaim őrzője és tudója, azért nem mindig osztottam meg vele ilyen hevesen mindent, mint az utóbbi hónapokban. Ő volt ugyanis a legféltettebb titkom az elmúlt években. Mint az mindenki számára nyilvánvaló volt, amit iránta éreztem, az sosem múlt el végérvényesen – ha elmúlt volna, most nem lennénk kapcsolatban. Nyilván megtanultam együtt élni az érzéseimmel, a hiányával, a kapcsolat bukásának szégyenével, de a fentiek tükrében kijelenthetem, hogy elég nyomasztó volt ezzel létezni olyan sok éven át. Úgy éltem, hogy ezt a titkot, mármint hogy szeretem őt, soha senkinek nem mondhatom el a környezetemben, és neki sem lesz lehetőségem már elmondani. Az élet viszont nagy rendező; egyrészt nem tudtam, hogy hasonlóképp van velem ő is, másrészt május óta tudja is ezt a titkot, és mióta „megegyeztünk”, hogy akkor nevezzük már mégiscsak kapcsolatnak, ami köztünk vibrál, és próbáljuk meg ismét megkeseríteni egymás életét, azóta nem tartom titokban senki előtt ezt.
Mert ez az a titok, ami űzött engem vissza abba a városba, ahol vele éltem anno együtt, és ez az a titok, ami miatt ott kezdtem új életet. Úgy akartam a titkomban élni, hogy nem kell róla magyarázkodnom senkinek. Kialakítottam a fejemben egy alternatív valóságot, ahol újra feleleveníthettem az emlékeimet – a jókat, természetesen – és az emlékek miatt érzett örömömből erőt merítve éltem napjaimat tovább. Mivel a depresszió állandó vendégem volt, soha fel nem merült bennem az, hogy lehet összefüggés a titkom és a depresszióm között, most viszont elgondolkoztam ennek lehetőségén is. Megszállottjává váltam a titkomnak és az emlékeimnek.
Marcus is sok titkot őriz és oszt meg velem. Mivel ma már szinte nincs olyan, akinek ne lenne valamilyen súlyos vagy közepesen súlyos gyerekkori traumája, nyilván nem árulok el semmi extrémet azzal, ha azt mondom, neki is van. Azzal, hogy ő megosztja velem a titkait, hogy képes ezekről beszélni nekem, érzésem szerint közelebb kerül ahhoz, hogy a traumáját feloldja, és meggyógyítsa magában a másoktól kapott sebeket. Azzal, hogy én megosztom vele a traumáim titkait, én is gyógyulok. A titkok megosztásával mélyül, ami köztünk van, és jobban megértjük egymást.
Ez a legcsodálatosabb a mi kapcsolatunkban, és ezért nagyon hálás vagyok.
