Tehát üldögéltem a kanapén, teát szürcsölve, még megcsináltam a szabadságom előtti utolsó vendég körmeit, és azon elmélkedtem, hogy mi a nyavalyát fogok kezdeni magammal itthon 10 egész napig, munka nélkül? Merthogy a beosztásomat és mindent is úgy írattam meg, hogy én most kint leszek. Az ember tervez, de mások mindig felrúgják, és most meredtem csak magam elé, és próbáltam valahogy legalább gondolatban kitölteni a napjaimat.
A tanulásra esett a voksom, de mivel tudtam, hogy tanulni 10 napig biztosan nem fogok, így játékokat kerestem magamnak a neten. Kitakarítottam a lakást. Fényesre simogattam a macskákat. Délutánra már rettentően untam magam. Ekkor csörrent meg a telefonom.
Laza 4 óra beszélgetés után, egy újabb adag teával a kezemben odaböktem Marcusnak: lassan indulnom kellene a vonathoz, ha most a repülőre mennék. Sajnálta a történteket és újra bocsánatot kért. Aztán beszélgettünk tovább, én meg pakolásztam a könyveimet, miközben az egyikből kiesett egy közös fotónk.
És akkor elszorult a torkom. Az elmúlt nem egész 16 órában legalább nyolcszor bocsánatot kért, keres, hív, érdeklődik, hogy vagyok. Láttam a tenni akarás szikráját, és akkor felcsattantam a telefonba, kevésbé szofisztikált módon, és megmondtam neki a véleményét, hogy márpedig ő éjjel fél egykor, a landolásom idején kurvára ott fog állni a reptéren, majd rávágtam a telefont, és villámsebességgel pakolni kezdtem, hogy elérjem a vonatot. Na most én nem tudok futni; ha engem futni látsz, fuss te is, mert óriási a baj... de akkor futottam. Az járt a fejemben, hogy még ha minden rosszul is alakul, akkor is haza tudok jönni két nappal később a hétfői géppel, és gyorsan lecsekkoltam, hogy még mindig csak pár ezer forint arra is a jegy, de nem hagyhattam veszni ezt az egészet, amit eddig felépítettünk.
Ez volt az az alkalom, mikor egy barátnőm is jött, hiszen egyik kedvelt együttese azon a hétvégén adott koncertet Szófiában, erről már korábban tudtam, mert a jegyeket is direkt egymás mellé foglaltuk le. Így nem volt olyan unalmas az utazás, mint szokott lenni. Nagyon sokat nevettünk, és bár halál fáradt voltam, mivel nem aludtam sokat az előző éjjel, így is jó volt a hangulatom. Féltem viszont attól, amit majd tapasztalni fogok.
Mikor megérkeztünk, taxiba ültünk, szokás szerint, majd elvittük a barátnőmet a szállására, mi pedig Marcussal ketten hazamentünk. Ültünk a sötét szobában és beszélgettünk hajnalig. Végig sapka volt a fején. Láttam rajta, hogy nagyon bánja, és ezt többször ki is mondta. A sötétben lebányásztam a fejéről a sapkát, de mire reggel felébredtem, már újra visszavette.
Aztán rájöttem, hogy előbb vagy utóbb szembe kell néznem a félelmeimmel, a traumáimmal, a múlttal, ezért leültettem, hogy elmondjam neki. Felidéztem magamban a történteket, majd levettem a sapkáját, megsimogattam az arcát és azt mondtam: te nem ők vagy.
Akkor, ott egy olyan oldalamat találtam meg, amiről azt hittem, hogy soha nem is létezett. Erősnek éreztem magam, és mintha megsemmisült volna bennem minden fájdalom, ami a múltnak azon részével volt kapcsolatos: a szégyen a régi, már legyőzött függőségem miatt, a szégyen a történtek miatt, a fájdalom, az undor, a félelem, hogy újra megtörténik... hirtelen semmivé vált minden, és nem maradt utána más, csak az az erős kötődés, amit nem tudtak eltépni az évek köztünk, és a szeretet.
Akkor jöttem rá, hogy szerintem nekünk az a feladatunk a másik életében, hogy begyógyítsuk a régi sebeket. Ezt alátámasztotta az is, hogy Marcus nagyon sok dolgot elmesélt nekem, amit másoknak nem mesélt el. Olyan nehéz titkok tudója vagyok, amelyet nem sokan bírnának el. És ő is ugyanígy van ezzel. Bármilyen külsővel áll is előttem, akkor is szeretem őt, és ezen nem változtatott az sem, hogy láttam a sötét oldalát is. Neki is meg kell küzdenie a démonaival, és a bocsánatkéréstől nemhogy gyengének, mind inkább erősnek láttam őt. Mert igazán erősnek kell lenni ahhoz, hogy beismerd, ha hibát követsz el, és még erősebbnek kell lenni, hogy akard is kijavítani és tedd is meg a megfelelő lépéseket.
Az ezután következő napokban elvittük barátnőmet az egyik kedvenc játéktermembe, ahová jöttek bolgár és magyar barátaink is, aztán barátnőm hazarepült, én pedig maradtam még egy hetet. Onnan dolgoztam, már amennyi a home office munkáimat illeti, és próbáltam felkészülni a karácsony előtti nagy hajrára, alapanyagot rendeltem, időpontokat egyeztettem, majd a hazaérkezésem után két hétig ki se láttam a munkából. Karácsonykor ügyeletben voltam, két ünnep között is, bár Marcustól azt kértem, hogy jöjjön haza karácsonyra, és haza is jött, igazából ez volt az első együtt töltött karácsonyunk, mióta együtt voltunk, ezért nagyon fontosnak tartottam, hogy valóban együtt töltsük. Tudtam, hogy az ünnepek alatti 24 órákat nem tudom majd kibekkelni, ezért neki kellett hazajönnie, de így is megvolt a család fíling. Cserébe viszont azt megoldottam, hogy szilveszterkor a lányommal együtt, hármasban repüljünk vissza Szófiába, és ott töltsük az újév első pár napját...
