Oka van annak, hogy ennyit vártam ezzel a poszttal, hiszen nem tudtam volna objektíven írni arról, mi történt. Most is csupán a jéghegy csúcsát kapargatom majd az eseményekkel, hiszen a teljes képhez az ő dolgai is hozzátartoznak, de ezekről majd beszél ő, ha akar – nem az én tisztem szócsőnek lenni.
Október elején már tudtam, hogy a november elejét nála fogom tölteni, és az őszi szünetre időzítettem a látogatásomat. Ezúttal nem vittem a kislányt, mert vele akartam lenni. November... nos, eltelt. Voltunk pár helyen, barátokkal találkoztunk, de különös dolgot nem csináltunk ottlétem alatt. Dolgoztam és tanultam sokat, mert muszáj volt, közelgett az az időszak, amikor mindenből is számonkérések voltak, így bár nem sok időt tudtam vele lenni, csak testben, de igyekeztem azért, hogy ne érezze magát elhanyagolva.
Megnövesztette a szakállát, és már be tudtam fonni, mint ahogy régen, a régi időkben volt. Igaz, most nem volt annyira hosszú, és ki is fontuk 2 nap után, de jó volt egy kicsit nosztalgiázni. Még mindig ugyanolyan jól néz ki, mint régen, és hihetetlenül jól áll neki, hogy már deresedik enyhén az a szakáll. A barátainkkal elmentünk bowlingozni, majd ettünk és shishát szívtunk egy nem is tudom, minek nevezzem helyen. Étteremnek nem étterem, bárnak nem bár, de a hangulat jó volt, és finom volt a kaja is. Jól éreztük magunkat.
Aztán hazajöttem, ismét. Kezdődött elölről a megborulás, kezdődött elölről a depresszió. 5-6 nap elteltével megint padlón voltunk mindketten. Tudtam, hogy valami baja van, de még mindig nem mondta el. Tudtam, hogy valami nem kerek. Nem feszegettem, úgy voltam vele, majd egyszer kijön belőle, én türelmes próbáltam lenni, és megvárni ezt az alkalmat.
Napok, hetek teltek, eközben elhatároztam, hogy a december eleji munka nélküli időszakot nála fogom tölteni, elvégre a karácsonyi főszezon előtt tényleg nem sok munkám van. A beosztást is úgy időzítettem. Nagy örömmel meséltem neki, hogy 10 napot vele fogok tölteni, és ez mennyire szuper! Ő is mondhatni örült neki. Én pedig készülődtem, és igyekeztem a lányomat is elhelyezni ezalatt. (Spoiler: a Másik Felem félreértett, és lett is bonyodalom abból, hogy nem elég ideig ment szabadságra.) Próbáltam optimista lenni, a hiány ellenére is, és ez nagyjából sikerült is. Neki viszont nem.
Marcusnak is van egy múltja, egy nagyon nehéz, nagyon nem egyszerű múltja, amiből nem akarok megosztani a minimálisnál, a szükségesnél többet. A lényeg, hogy mérgező felmenővel rendelkezik, és a sok éven át hallgatott agymosás nála is elérte a hatást. Ez csapódott le egy nappal a decemberi látogatásom előtt, november utolsó napján.
Iszonyú kishitű magával szemben, és képtelen elhinni, hogy vannak emberek, akiknek ő fontos. Ilyenkor a védekezési módszere az agynak többféle módon juthat felszínre: vannak, akik inkább megszakítják a kapcsolataikat, amint elmélyednek; vannak, akik el sem hagyják mélyülni, és kizárólag a felszínes kapcsolatokat építik ki; vannak, akik elmélyednek ugyan, de állandó távolságtartással, hidegséggel és passzív magatartással érik el, hogy a vélt távolság megmaradjon. Ő azt a módszert választja ösztönösen (merthogy ezen cselekedetek szinte 100%-ban tudattalanok, ösztönösek), hogy ellöki magától azt, aki fontos, és megpróbálja bebizonyítani, hogy márpedig neki volt igaza, és nem kell, nem fontos senkinek.
Azon az ominózus estén is valami ilyesmi játszódott le benne, és ehhez sajnos én is hozzájárultam. Nem fogalmaztam egyértelműen egy üzenetben, majd tőlem független dolgok miatt nem tudtam neki válaszolni. A keretsztori annyi volt, hogy lent voltam a Másik Felemnél a Tanyán, a kislány gyengélkedett, és én meg akartam írni, hogy úgy nem szívesen megyek, ha a lányom nincs jól, de az üzenetemből ő azt szűrte le, hogy egyáltalán nem akarok menni, meggondoltam magam, és hagyjon békén. Majd ezután a lányomnak meséltem esti mesét, meg megpróbáltam lehúzni a lázát, és nagyon sokáig nem reagáltam Marcusnak, amitől ő teljesen bepánikolt.
Pusztán az, hogy úgy vélte, elveszíthet, olyan lavinát indított el benne, hogy képtelen volt ezzel a sok gondolattal és félelemmel megküzdeni. Mire visszatértem az éterbe, ő teljesen bekattant, és lenyírta a haját - amit a leginkább szerettem benne – és ezzel bennem feltépett egy nagyon mély sebet a múltból.
Akaratlanul (azt mondta, nem emlékezett a történetre, akkor egyáltalán nem jutott eszébe) bántott, és ezt akkor úgy éreztem, nem tudom neki megbocsátani. Nem is az bántott, hogy milyen könnyen került pszichózisba, hiszen ismertem a démonait ezalatt a 15 év alatt, és bíztam benne, hogy ezt majd meg tudjuk beszélni, hanem az, hogy oda csapott, ahol nekem a legjobban fájt. Anno ugyanis, amikor éppen ingatag lábakon állt a kapcsolatunk, még az első felvonásban, egyszer elmentem ismerősökkel egy buliba. A buli után elkeveredtem a társaságtól, és betévedtem egy szűk utcába, ahol behúztak egy kapualjba, és több kopasz férfi megerőszakolt. Azóta képtelen voltam a kopasz fejhez hozzáérni is, és nálam kizáró tényező volt ismerkedéskor az is, ha valaki kopasz volt. Marcusnak anno ezt nem mondtam el, mert akkor a körülmények miatt nem biztos, hogy elhitte volna – azóta viszont már elmeséltem, és tudnia kellett volna, hogy ezt a sebet nem tépheti fel büntetlenül. Ezért úgy határoztam, hogy nem megyek másnap Szófiába – ennek következtében letiltott messengeren.
Nem jött be, azért engem se ejtettek a fejemre. A másik magyar számomat, mivel megszüntetni nem akartam, odaadtam neki. Írtam rá üzenetet, hogy ez nem megoldás, beszéljük meg. Ezt követte egy kb 2 órás telefonbeszélgetés, ahol elmondtam neki, hogy megtörte a bizalmam, és számomra egy kapcsolatba nem fér bele a szándékos bántás, és így én nem szeretnék vele a továbbiakban semmit. Elmondtam neki azt is, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy letiltott messengeren, a harmadik végérvényes lesz, az én életem nem átjáróház. Az első alkalom még baráti korszakunkban volt, szintén derült égből villámcsapásként, és akkor se csináltam semmit igazából, egyszerűen csak elaludtam chatelés közben, és néhány hétre megkaptam a tiltást, amit később ő magától oldott fel, és akkor is nagyon csúnyán lebasztam érte.
Nagyon megviselt a dolog, hiszen akkor, mikor megpillantottam a dühös arcát, kopaszon, elborult tekintettel, abban a pillanatban újra átéltem mindent, ami ott anno történt. Nem láttam őt másnak, mint egy szörnyetegnek, aki éppen ölni készül. Tudtam, ismertem, milyen, amikor dühös. Megrémített, hogy ilyen dühöt nem láttam még benne soha. Az, hogy vele voltam anno is, amikor a dolgok történtek, és most ő hozza emlékeimbe ezt, még nehezebbé tette a megbocsátást és a beszélgetést. Hozzá kötöttem az eseményt, mert akkoriban, azalatt arra gondoltam, hogy ő van és túl kell élnem valahogy, és csodával határos módon túléltem. Eltemettem az egészet magamban, mert másképp nem tudtam volna ép ésszel ezzel megküzdeni. Beszélni akkor nem tudtam róla, ezért inkább igyekeztem elfelejteni. De a sok éves, évtizedes tagadás és szőnyeg alá söprés most felszakadt, általa, és én nem tudtam ezt neki megbocsátani. Elmondtam az egész eseményt, úgy, ahogy megtörtént, szárazon, részleteiben, hogy éreztem magam, hogyan gondolkodtam, hogyan próbáltam túlélni... és ő bocsánatot kért, sokszor, nagyon sokszor, és én képtelen voltam neki megbocsátani. Nem érdekelt, hogyan érzi magát, hiszen őt se érdekelte az, hogy én hogy vagyok. Ott, akkor bennem eltörött valami.
Úgy határoztam, hogy lesz, ami lesz, maradok a lakásomban egyedül, és nem megyek többet Szófiába. Ez ennyi volt. Túl szép, hogy igaz legyen...
