Tehát közelgett az október, az elválás ideje. Azonban sem én, sem Marcus nem voltunk arra felkészülve, mennyire megborít ez majd minket. Nem is baj, hogy ennyi idő kimaradt az események sorában, mert így jobban értek mindent, ami azóta történt. Akkor, ott valami eltörött, és ez a törés azóta is problémákat okoz köztünk.
Na nem mintha az érzésekkel lenne gond, vagy a kitartásunkkal. Egyszerűen csak az elválás előtti pár napban letettem mindent, ami halasztható volt, és csak a halaszthatatlan dolgokat intéztem el. Olyan munkákat dobtam félre, amit azóta is bánok kicsit, de még jobban bántam volna, ha Marcust hanyagolom. Még a kislányom is kicsit háttérbe szorult, ezt mondjuk tényleg bánom, de igyekeztem kettesben tölteni a maradék néhány napot Marcussal. Utólag azért kárpótoltam a kiscsajt, mert aznap, mikor Marcus hazament, együtt vittük ki őt a reptérre, és köszöntünk el tőle, ő is nagyon szomorú volt amiatt, hogy hazamegy. Napokig kereste utána, és a szívem szakadt meg sokszor. Bár túl sok időm nem maradt gondolkodni, lévén a tologatott határidők most egyszerre tolultak elém, így be kellett hoznom a munkámban a lemaradást. Már megvolt a jegy, mikor hazament, hogy október utolsó napján kimegyek hozzá, és egy hétig ott leszek, merthogy őszi szünet van. Megszerveztem ezalatt az állataim felügyeletét, a lányom a Másik Felemnél volt, és igyekeztem előre dolgozni a munkámban is, amennyire lehetett. Az addig következő három hét viszont sötétebb volt, mint amennyire rosszul a nyár érintett.
Ez részben annak is köszönhető volt, hogy nagyon megszoktam a jelenlétét. Ki a fene ne szokna hozzá, hogy hat hétig egymás mellett ébredtek fel? Persze, hogy szokatlan volt, hogy megint elférek az ágyon, és nem kell a takaróért közelharcot vívnom. Néhány napig nagyon nehezen aludtam el, és ösztönösen kerestem őt magam mellett, mikor felébredtem éjszaka. A valóság kíméletlenül csapott arcon minden alkalommal... és ekkor felfedeztem egy mintát: miután elválunk, nagyjából 5-6 napig kitart a sok élmény adta boldogság, majd nagyjából ezután kezdünk el mindketten befordulni. Rájöttem arra is, hogy mindig annak nehezebb, aki ott marad, hiszen aki megy, az valahogy könnyebben adaptálódik a változáshoz. Most én voltam a másik oldalon, és miután rám tört a felismerés, hogy nem, ez nem csak annyi, hogy elment a testvéréhez, hanem most sokáig távol van, ismét rám tört a depresszióm. Igazából próbáltam túlélni azt a három hetet, ami elválasztott attól, hogy újra találkozzunk. Próbáltam programozni a lányommal, elmentünk még leveleket szedni, futni a parkban, biciklizni, átpakoltuk a szüleimtől örökölt házat, elmentünk meglátogatni egy kedves ismerőst nem messze a szülővárosomtól (innen is köszönöm a konyhám felszereltségét M-nek, szerintem egy életre elég cuccom van már – kaptam tőle edényeket és néhány jénait, amiben finomakat készíthetek majd), és megpróbáltam minél tartalmasabban kitölteni az időnket. De a legrosszabb akkor is az volt, hogy megint csak egy képernyőt bámulhatok naphosszat.
Én esküszöm, nem értem, hogyan képesek sokan hónapokig, akár évekig is külföldön élni úgy, hogy alig találkoznak. Hogy nem hűlnek el a kapcsolatok így? Hogy nem hűltek el a múltban? Hiszen ma már rengeteg lehetőség van, videóhívás, messenger, viber, stb... mi mégis tragédiának, sőt, szakításnak éljük meg, ha külön kell válnunk egy időre. A kritikus 5-6 nap után egymást kezdjük el piszkálni, a másiktól várva az enyhülést arra a hiányra, amit érzünk. Mondta is többször is, hogy sokszor csak annyit akar, hogy mondjam ki neki, hogy szeretem, na nem mintha amúgy nem mondanám vagy mutatnám ki, de ilyenkor bizonytalannak érzi ő is, meg én is. Én pedig egyedül érzem magam, cserben hagyottnak, elhagyottnak, és úgy érzem, nem kellek igazán. Hiába tudjuk, hogy ez nincs így – ő is tudja, mit érzek, én is tudom, ő mit érez -, de az agyunk különös játszmákat játszik velünk.
Közben felmerültek tervek, ötletek annak kapcsán, hogy a jövőben ki hogy merre szeretne vagy nem szeretne menni. Egyelőre megállapodtunk, hogy amíg a tanulmányaim tartanak, egyikünk sem költözik sehová, de ha ezután valamelyikünk mozdul, az valószínűleg én leszek. Én elkezdtem felgöngyölíteni, hogyan érdemes kimenni külföldre, gyerekkel, és elkezdtem utánanézni annak is, hogy miket kell bejelentenem és hová. Ha csak magam lennék, már rég nem lennék az országban, de így, hogy van egy lányom, nem annyira pattoghatok. Már a biztonságra törekszem, és nehezen kockáztatok. Ezért komplett haditervet raktam össze arról, mit kell még megtudnom a kiköltözésről, amit majd a november eleji látogatásomkor meg akarok tudni.
Marcus gyanúsan csendben volt októberben, nem sokat beszélt. Volt több vitánk is, de mindegyiket viszonylag hamar elsimítottuk. A csendben nem tudtam nem meghallani, a játszmák mögött, hogy valami gond van, de nem derült erre fény egészen november végéig...
