Szóval miért is nem a férjemmel beszéltem meg a dolgokat? Miért nem a családommal beszéltem meg? Miért számítottam (volna) kvázi idegen emberekre ebben a dologban?
Prózai oka volt: nem bíztam a környezetemben.
A férjem, amikor először beszéltem neki erről, dióhéjban gyakorlatilag azt mondta: rákerestem a neten, ez nem olyan nagy dolog, könnyen túlélhető. Valóban, amennyiben idejében elkapjuk, túlélhető. Ekkor viszont már egy P4-es cytologia lelet volt a kezemben, ami nem kecsegtetett túl sok jó reménnyel, bár a dokim próbált pozitív maradni, de nem lehetett tudni, mennyire vagyunk időben. Nekem viszont ez maga volt a halálos ítélet. Megijedtem, nagyon. Mert halogattam. Mi van, ha ez volt életem legnagyobb hibája? Valóban ki akarok lépni ebből az egészből, vagy inkább meg akarok gyógyulni? Miért ne adjak magamnak egy lehetőséget? Hiszen ott a lányom... És erre nem az a jó válasz, hogy „oh ugyan, ez könnyű dolog”, mert nem, nagyon nem az. Kívülről valóban annak tűnhet, de mégis, világszerte a negyedik vezető halálok a méhnyakrák a nők körében. Ez azért elég aggasztó dolog. Főleg, hogy mégiscsak arról van szó, hogy... hát, hogy mondjam szépen, hozzányúlnak ahhoz, amitől amúgy nő vagy, na.
Apámnak meg megvolt a maga baja. Volt egy nagyon kedves ismerőse, aki mellrákkal küzdött. Én is ismertem. Sajnos, ő nem nyerte meg ezt a csatát. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ő hogyan lesz ezzel. Nem akartam apát ezzel terhelni, még tetézni a dolgokat. Címszavakban elmondtam később neki, de nem beszéltem vele sem túl sokat a problémáimról.
2021 májusa körül beszéltem először velük erről. Mivel túl nagy érdeklődést egyik sem mutatott, így annyiban hagytam a dolgot. Persze nem arról volt szó, hogy akkor most mindenki velem foglalkozzon, de néha jól esett volna, ha megkérdezi a környezetem, hogy hol tart a process.
Jobbára néhány barátom érdeklődött. Aki a legjobban megmaradt közülük, az Marcus volt, ő is azért, mert évek óta nem találkoztunk, lévén ő Bulgáriában él, de még így is érdeklődött és segítséget ajánlott fel, és ezt nagyon nagyra értékeltem magamban. Nem emlékszem, hogy mondtam-e neki akkor, de piszok hálás voltam ezért.
Hol volt ezalatt az anyám? Élte az életét, gondolom. Vele 2019-ben megszakítottam a kapcsolatot, és ennek is megvolt a maga oka, hogy miért tettem. Néha próbálkozott írogatni, de csak idegesített, és jelenleg a hátam közepére sem kívántam azokat az embereket, akik idegesítettek. Menni akartam előre, elfelejteni az egészet, valahogy túlélni... mindegy, csak teljen az idő.
Ekkor még bőven a vendégkörömet építettem Fehérváron, még élénk volt a tavaszi bezárás okozta trauma, még új helyen voltam, megpróbáltam beilleszkedni, és még a gyógyszer is sokkolta a szervezetemet. Tanulni akartam, de nem ment, az agyam hiába vágyott az újdonságra, nem bírtam leülni. Ennek ellenére megvettem az emelt biológia és kémia érettségire felkészítő könyveket, mert tudtam, hogy tovább akarok tanulni. De nem bíztam senkiben eléggé, hogy elmondjam, mit tervezek, és az nekem miért lesz jó. Tanult mintáim között az is szerepelt, hogy bármit szerettem volna tenni, élből az elutasítás jött, vagy hogy „ne csináld”, és a miért ne kérdésemre sosem kaptam normális választ.
A férjemmel már nagyon régóta rossz a kapcsolatunk. Pontosabban elég hullámzó: hol nagyon jó volt, hol nagyon rossz. Általában néhány nap jót egy több napos csenddel verés követett. Ez nagyjából a mai napig is kitart ebben a formában. Ő valahogy sosem értette meg, mit élek át, hogy nekem nem jó az, ahogy csináljuk a dolgokat. Számomra a házasság, egy párkapcsolat alapvetően egy partnerségi viszony, de ő – érzéseim szerint – semmiben soha nem akart partner lenni, ő passzívan megmaradt az „engem mindenki hagyjon békén” állapotában. (Nyilván ez az, amit én látok, nem pedig az, amit ő megél.) Így viszont nem lehet közöset építeni, semmilyen téren. Hiába van meg a csodaszép birtokunk, a házunk, hiába van meg az örökségem, ha ő nem partner benne, én nem bírom egyedül. Létrehoztam félig egy levendulafarmot. Kétszer jött ki velem ültetni... pedig kellene segíteni a metszésben, a levendulák takargatásában, hogy csak két példát említsek. A csokorkötésben, feldolgozásban nem kötelező, de amihez fizikai erőnlét is kéne, abban elvárom, hogy segítsen, hiszen közel 4000 négyzetméterről van szó. Nem bírtam és most sem bírom egyedül, főállás mellett, gyereknevelés mellett. Pedig a levendula jó pénzt hoz, hozna, ha rendesen lenne gondozva...
Amikor közeledett a műtét, akkor elmondtam mindenkinek a környezetemben, hogy ez lesz. Magánban csinálták, nem kevés pénzbe került. Segítséget kértem. A lelki támogatást viszont nem kaptam meg. Két nappal a konizáció után már veszekedtünk és ugyanúgy mentem dolgozni, mintha semmi sem történt volna.
Nem tudtam elmesélni senkinek, hogy a koni alatt, az érzéstelenítés ellenére – nem, nem altattak, én kértem így -, az alatt a közel 3 perces művelet alatt én mindent éreztem. Hogy úgy fájt, hogy a doki feje fölött levő órán bámultam a másodpercmutatót és számoltam, mert beszélni sem tudtam már. Hogy olyan erővel markoltam az ágy szélét, hogy felszakadt két körmöm, és a könyökömig csöpögött vissza belőle a vér. 180 másodperc őrjítő, pokoli fájdalom, és akkor, ott azt kívántam, hogy pusztuljon el minden, de én ezt nem csinálom tovább. Aztán egyszer csak vége lett. Én pedig megráztam magam, és húsz perccel később egyszerűen csak kisétáltam.
A lelki támogatásom, lévén piszok erősnek próbáltam mutatni magam, holott belül üvöltöttem, szóval nagyjából senki se tudott róla – aki tudott, rengeteg pozitív megerősítést mondott nekem, és ez jól esett egyfelől, másfelől viszont úgy éreztem, gyengeség volna megmutatni, hogy bizony én is sebezhető vagyok. Szóval a legnagyobb lelki támogatásom ez idő alatt az volt, hogy Marcus meginvitált Bulgáriába egy 4 napos rövidke kiruccanásra, amit vonakodva bár, de végül boldogan fogadtam el. Egyébként ez volt az első, hogy önállóan külföldön jártam, első, hogy repülővel repültem, és az első, hogy úgy éreztem, valami rettenetesen hiányzik az életemből, amit odakint csodával határos módon mintha magaménak éreztem volna...
