Talán erről volt az egyik legnehezebb beszélni az életem során. Ma már nem, hiszen ma már tudom, nem az én szégyenem a dolog. Régebben viszont úgy éltem meg, hogy én tehetek róla. Évekig megborultam emiatt.

Nem tudom, akarok-e beszélni az idén ősszel történtekről, illetve nem tudom még, mennyire menjek bele mélyen az eseményekbe. Be fogom fejezni a sztorit, de kicsit más irányba haladt a történet, mint szerettem volna, viszont a lelki oldalát is tudnotok kell ahhoz, hogy teljes képet kapjatok arról, mi is zajlik ilyenkor az emberben. Ezért inkább írok a többiről; mindenről, ami megtörtént, előtte, és közben is.

Szóval, sok-sok évvel ezelőtt volt nekem egy fiúm. Kamasz voltam még, mikor megismerkedtünk. Neki én voltam az első, nekem ő már nem az első volt. Tetszett az, hogy a romantikus személyiségét én építhettem fel, az álmodozó kisfiúból mellettem vált nagyfiúvá. Viszonylag sokáig randiztunk.

Aztán megtörtént az, hogy anyám kirakott otthonról (másik sztori lesz, bonyolult, és még én sem egészen értem). Nem volt hova mennem. Az anyja ki nem állhatott, így hozzá nem mehettem. Barátoknál húztam meg magam pár hétig, egy utazótáska ruhával költöztem néhány naponta máshová. Aztán jött az ötlet, hogy ha már úgyis dolgozom (ő suliba járt), keressünk egy albérletet.

17 éves voltam, amikor kivettünk egy picike lakást közösen. Akkor még 16 év volt a tankötelesség határa, így mivel a munka miatt sokat hiányoztam suliból, kirúgtak. A diák munkaviszonyom megszűnt. Ismerősök által szerzett alkalmi munkákból és ismerősök neve alatt diákmunkában jártam el dolgozni. Büfé a Balcsin, kocsma a hajléktalanszálló alatt, volt ott minden. Az volt a marha nagy szerencsém, hogy voltak támogató emberek a környezetemben, akiktől mindig kaptam ezt-azt: ruhát, egy guriga sajtot, egy táska száraztésztát... én mindennek örültem. Csórók voltunk, hiába dolgoztam és gőzerővel kerestem állandó munkát, nem tudtam megoldani a problémáinkat.

Ő pedig lassacskán megőrült ettől. Fáradtan hazaestem, nem volt már kedvem takarítani. Meg úgy semmihez. Szerinte neki „járt volna” jó pár dolog. Fenyegetőzött öngyilkossággal minden alkalommal, amikor összevesztem vele. Megütött. Földhöz vert. Hajtotta a lányokat, én ennek hangot adtam, de szerinte teljesen normális dolog volt az, hogy ő rámozdult pl. az unokahúgomra, úgy, hogy én is a társaságban voltam. Emlékszem, nagyon szerette Müller Pétert, az egyik kedvenc könyve a Szeretetkönyv volt. Abból kiragadott néhány mondatot - már nem tudom idézni - és azzal takarózott, kifordítva a szerző eredeti mondandóját, nagyjából imígyen: egy ember szerethet többet is, és önző dolog azt kívánni, hogy maradjon hűséges, hiszen azzal pont az érzelmi szabadságot veszem el, és ezeket az érzelmeket meg is kell élni... Nekem még nem volt olyan az életemben, hogy több embert szerettem volna szerelemmel, de tudom, hogy létezik poliamoria is, viszont azt elvártam, hogy ha már a hűségét nem kívánja tartani, legalább ne alázzon meg a baráti társaságunk előtt azzal, hogy egy másik lányt ölelget és simogat, engem pedig a sarokba száműz, és "fogjam be a pofám". Nehezményeztem a dolgot, nyilván, és itt követtem el a legnagyobb hibát vele szemben: foltot ejtettem a makulátlan képen, amit ő láttatni akart magáról, és olyan dühbe jött, hogy a földre nyomott, és fojtogatni kezdett. Majd ezután hazamentünk és... elvette, amit akart. Az ágyban. Úgy, hogy a falhoz lökött, beletömte a párnahuzatot a számba, és lefogott. 

Ez többször is megismétlődött.

Miért nem léptem? Mert 17 éves voltam. Nem volt hova, nem volt kihez. Anyámhoz nem mehettem, hisz ő mondta, hogy menjek onnan el. Nem voltak nagy testvéreim. Nem voltak már barátnőim, mert mindenkit elmart mellőlem. Egyedül voltam. Anyám „áldásos” munkája miatt apám erről mit sem tudott, hiszen apámat pedig anyám marta el mellőlem, az éveken át tartó agymosással, hogy apám rossz ember. Nem volt előttem biztonságot jelentő lehetőség, nem tartoztam sehova, nem mehettem sehova. Ha a rendőrséghez fordulok, visszatesznek anyámhoz, ahova nem akartam menni. Aztán végül mégis ott kötöttem ki, nagyjából 4 hónapra, amíg nagykorú nem lettem. Természetesen a srác oda is követett.

Végül betöltöttem a 18 évet, és apám – mikor felköszöntött születésnapomon, és anyám elpanaszolta neki, milyen rettenetes ember is vagyok én, és takarodjak a háztól, ő nem visel el tovább – úgy döntött, hogy mégsem hagyhatja a lányát az utcára kerülni, ezért magához vett. Ekkor akartam a sráccal szakítani. Nem sikerült, jött utánam, mintha bumeráng lett volna, pedig már távolság is volt köztünk. Hízelgett, majd ismét erőszakosan elvette, amit akart. Mindig ez történt. Féltem tőle, mivel fenyegetett az öngyilkossággal. Egyszer emlékszem, eljátszotta, hogy a viaduktról leugrott. Biciklizett mellettem, én éjszakás műszakból gyalogoltam a legnagyobb nyári melegben mellette, majd mikor panaszkodni kezdtem, hogy rosszul vagyok, szerezzen nekem ásványvizet, azt mondta: „ne legyél már ennyire puhány”... erre nyilván kiakadtam, amit ő azzal hálált meg, hogy összeveszett velem, majd előrehajtott, és mikor a kanyarból ráfordultam a viaduktra, csak az elfektetett biciklit láttam. Zokogni kezdtem és ordítani, mert azt hittem, leugrott. A völgyhíd alatti fán éppen volt is egy törött ág. Majd hátulról megölelt, és azt mondta: „tudtam, hogy fontos vagyok neked”. Ekkor felpofoztam, de sajnos viszont kaptam én is. Innentől kezdve rettegtem tőle, és nem mertem többé nemet mondani. Még akkor sem, amikor kiderült, hogy mellettem van másik kapcsolata is.

Jött egy lehetőség, hogy egy magasabb pozíciót kaptam az akkori munkahelyemen, és erre hivatkozva beköltöztem a városba, albérletbe. Itt ismertem meg Marcust, és a vele való beszélgetéseim hatására megembereltem magam, és kidobtam a srácot. Emögött azért ott volt az is, hogy Marcus rögtön riasztotta a haverjait, hogy ha szükség van rá, legyen, aki jönni tud, és segíteni tud, hogy ne velem emberkedjen az illető, hanem valakivel, aki egy súlycsoport vele.

A srác pedig továbbra is jött utánam.

Még Marcussal a randinkra is.

Igen, ezt jól olvastad. Ezután kaptam tőle egy fallikus „ajándékot”, azzal a kísérőszöveggel, hogy fog ő még nekem hiányozni, és akkor majd jó szolgálatot tesz. Az első lendülettel hajítottam a kukába.

Aztán, mikor elmentünk a cuccaimért hozzá, négy testesebb fiú kíséretében, akkor vett vissza az arcából. Még volt pár kétségbeesett próbálkozása üzenetben, de aztán szépen lassan elkoptak a dolgok. Én pedig folytattam a kapcsolatot Marcussal.

Az abuzív kapcsolatokban levő emberek nem azért nem lépnek, mert szeretnek szenvedni. Az abuzáló egészen egyszerűen évek munkájával elhiteti a másik féllel, hogy értéktelen, és mindenkit elmar mellőle. Bezárul a világ, egyszerűen azt veszed észre, hogy nincsenek körülötted barátok. Egyedül ő, és neki KELL megfelelni, mert idővel jön a bántás, a verés, a szóbeli és fizikai erőszak. Nem, nem szeretjük, ha sértegetnek, és nem szeretünk függők sem lenni. Egyszerűen van az a pont, amikor nincs más választásod, csinálnod kell, mert az életed függhet tőle. Már rég nem éltem vele, de még mindig képes volt sakkban tartani, még mindig képes volt befolyásolni, és uralkodni rajtam. Aki a bántalmazójával él, mérföldekkel nehezebb neki kilépnie abból a helyzetből. Főleg, ha még gyerekük is van. Nekünk szerencsére nem volt, bár tettem róla, hogy ne legyen – ő akart, annak ellenére, hogy 17 voltam! - én viszont nem, és áldom azóta is a sorsot, hogy nem jött össze, csak két biokémiai terhesség.

Ma már tudom, hogy milyen jelek mutatnak arra, ha valaki bántalmazó személyiség. Ma már nem hagyom magam, és az első jeleknél ki merek állni magamért. Aki egyszer kiszabadul egy ilyenből, az utána tudja, mik azok a "red flag"-ek, amikre nagyon kell figyelni...